Muszka Sándor, költő Nem érdekelt se a kapitány, sem a hülye gyermekek, az tetszett a legjobban, hogy ül az indián a hegyen és pipázik. Börtön, prostituáltak, Moszkva tér, ilyesmikre történik utalás a verseidben. Ezek a dolgok mind megtörténtek? – Igen, ezek megtörténtek. Egy költő azt írja, ami megtörtént vagy megtörténhetett volna. Hogyha hazudik, azt úgy kell csinálja, hogy rajta ne kapják. De ezek a dolgok megtörténtek, nem kapnak rajta. 18 éves koromban leérettségiztem és elmentem otthonról. Ezután Vásárhelyen színész voltam, aztán Bukarestben postás, Kolozsváron asztalosinasként kezdtem, ezt kiegészítendő néha lapátolásokat is bevállaltunk a fiúkkal. Volt egy csapat, úgy hívtuk magunkat, hogy a „vörös brigád”, mindenre jók voltunk. Budapesten a Moszkva téren volt alkalmi meló, aztán Kolozsváron voltam báros meg pincér. Nagyváradon rendes munkanélküli voltam, hogy miből éltem, az nem ide tartozik. Sepsiszentgyörgyön is munkanélküliként éltem egy ideig, de mivel szülővárosom, Kézdivásárhely közel esik, az otthoniak segítettek. Volt ennek a vándorlásnak valami miértje? – Egyetemre nem mentem, nem igazán kezdtem semmihez. Nekem azelőtt volt egy punkzenekarom, ami megszűnt, és akkor néztem, hogy mit lehetne csinálni. Vásárhely után, amikor vége lett az évadnak, és úgy döntöttem, hogy többet a színészkedést nem csinálnám, akkor szólt egy haverom, hogy menjek Bukarestbe, van egy jó meló. Bukarestbe költöztem. Ennyi, ez így volt. Ha valaki szólt, hogy Csíkdánfalván vagy New Yorban vagy bárhol van egy jó buli, akkor elmentünk volna, mert mért ne. Nem volt semmi, ami különösképpen helyhez kötött volna. Egyfajta hobóság volt ez, tudod. Nem volt semmi koncepció emögött, egyszerűen ami jött, azt bevállaltuk. Papírok nélkül, ha az ember lóg, csak szar meló van. Például lapterjesztőként dolgoztam Bukarestben, ott arról szólt a munka, hogy este 8-9 órakor hozták a a lapot, megtöltöttük 40 kilónyi ingyenes újsággal a hátizsákunkat, és egy kézzel rajzolt útvonalat követve nekivágtunk a bukaresti éjszakának. Esik eső vagy hull a hó, mindegy, mennünk kellett. Ebben az a jó, hogy egy idő után minden bárt és sztriptíztáncosnőt ismersz. Van olyan, hogy megígértek egy munkát és nem jön be, de egyik haver házat épít, és ki kell ásni az alapokat... vannak ilyen őrületek, érted, lapátolsz 2-3 napig, bármit megcsinálsz. Az ember ilyenkor rákényszerül egy csomó olyan dologra, ami nem igazán törvényes. Én ezt nem is nevezném bűnözésnek, mert nem az: ha valaki éhes és ellop a boltból egy kenyeret, az nem bűnözés, az egy normális dolog. Mi mást csináljon? Börtön? – Erről inkább nem beszélnék, ne haragudj. Verseidben két személyt szólítasz meg – az Istent és anyádat... – Valószínűleg, mert az édesanyámat szeretem a legjobban a világon. Érzelgős meg nagyon közhelyes, de ez van. Hogy sikerült kihagyni a szorzótáblát? – A szorzótáblával az úgy volt, egyébként a könyvbemutatón is elmeséltem, mert mindig olyan kérdéseket tesznek fel nekem, hogy hogyan kerültem kapcsolatba az irodalommal meg ilyenek, szóval későre és nagyon nehezen tanultam meg írni-olvasni. Kínszenvedés volt, 15-16 éves voltam, mire egyáltalán megértettem az idő fogalmát. Vagyis hogy van az óra, és akkor mi az, hogy fél hat. Nekem ezek nagyon tág és ködös fogalmak voltak. Tudtam, hogy kell menni a piacra fél hatkor, de hogy mit jelent, hogy miért van egyáltalán óra, ezt nem értettem. Aztán rájöttem. A számokkal mindig nagy bajban vagyok, ha digitális az óra, akkor kiírja, hogy 6 óra 30 perc, de az analóg óra nehéz, 16 éves voltam, mire megtanultam. Ezzel különben nem büszkélkedni kell, ezt minden normális ember elhallgatja. Hát ha nekem most el kellene magyaráznom, hogy mi is az idő, akkor én is bajban lennék... – Nekem az volt az érzésem, hogy ezek a szabályok azért vannak, hogy az embernek szar legyen. Ezek nem humánus és nem humanista dolgok, szerintem. Ezt gondoltam én akkor, meg azt, hogy ezek mind azért vannak kitalálva, hogy az embert basztassák vele. Reggel nyolckor kell menni iskolába. Miért kell reggel nyolckor menni, amikor ebben az országban nagyon kevés olyan ember van, aki szeret felkelni reggel hétkor? Az irodalommal hogyan kerültél kapcsolatba? Hülye kérdés, de nem hagyhatom ki... – 13-14 éves koromban a tanáraim nagy csodálkozására megtanultam olvasni. Addig nagyon jól tudtam biciklizni és verekedni, a sportok is elég jól mentek, egyéb nem nagyon érdekelt. Az történt, hogy kaptam egy könyvet, amire már nem emlékszem, és egész nyáron olvastam. Furcsa volt, hogy egy 14-15 éves gyerek nem akar focizni, nincsen bunyó, csak ül otthon és olvas. A szüleim azt hitték, hogy valami gáz van, elvittek az ideggyógyászatra. Az orvos azt mondta, hogy „majd egyszer meg fog látni egy szép szőke copfos leánkát és helyrejön”, ami később be is igazolódott. Az írás úgy kezdődött, hogy volt egy Bóbita nevű gyermeklap. Meghirdettek egy pályázatot, novellákat, gyerekírásokat lehetett beküldeni. Az édesapám javasolta, hogy írjak, úgyhogy gyorsan le is másoltam, átírtam Mózes Attilának az egyik novelláját és elküldtem. Jött a válasz, hogy nagyon tehetséges vagyok, és még írjak. Nekiálltam átírni a Grant kapitány gyermekeit. Ebben a döntésben különben az is közrejátszott, hogy ez épp akkor ment a televízióban a sorozat. Csakhogy az történt, hogy az egész regényből nem nagyon érdekelt se a kapitány, sem a hülye gyermekek, az tetszett a legjobban, hogy ül az indián a hegyen és pipázik. Csak ül és baszik bele, román kifejezéssel n-are treaba cu nimeni. Ez nagyon tetszett nekem, meg az is, hogy a sorozat a tévében mindig úgy kezdődött, hogy egy nagyszakállú férfi, Jules Verne, ír. Aztán meghiúsult a dolog, meg a sorozat is véget ért a tévében. No de volt egy magnónk, s az egyik szalagon Ady-versek voltak, Latinovits előadásában. Egyszer meghallgattam, és akkor azt gondoltam, hú de fasza ez, miket mond ez a csávó, nem is olyan hosszú, mint a regény, vajon nem-e lenne könnyebb átírni? Persze akkoriban már tudtam, hogy mi az a plágium, úgyhogy akkor már nem is az volt, hogy átírni, de úgy gondoltam, hogy a vers szebb, rövidebb, jobb. Ezt kéne csinálni, gondoltam. Valahogy így kezdődött el az irodalmi karrierem. Elkezdtem küldözgetni a szerkesztőségeknek, amiket írtam, azokat az írásokat ma már én sem közölném, de akkoriban elküldtem, és akkor vagy közölték, vagy nem. Ha nem közölték, akkor tudtam, hogy valami kurva jó dolgot csinálok. Az idézetek Muszka Sándor Ennyi ha történt című verskötetéből valók. [19.06.2006]
|
|