Gonzo, aki halláskárosultakat tanít "Ahogy Wittgenstein mondja, amit megfogalmazol, az létezik. Az van, amire van szó. Nagyon érzem, hogy amit nem tudnak megfogalmazni, az nem él bennük." Konkrétan mire is tanítjátok a süketnéma gyerekeket? – Nem az eufemizmusért javítok, de mi őket hallássérülteknek nevezzük. Nem másért, de ha azt mondjuk, hogy néma, akkor arra gondolunk, hogy nem beszél semmit, illetve ha süket akkor azt, hogy nem hall semmit. Ez azonban nem így van. Két kategória létezik nálunk: a nagyothalló és a süket. A nagyothalló hallásvesztesége bármi lehet a minimálistól az egész komolyig, ezt azonban hallókészülékkel ki lehet küszöbölni. A süketek viszont tényleg nem hallanak. Én ötödikes vagy nagyobb gyerekekkel foglalkozom – ők kicsivel később kezdik el az iskolát, így nagyjából 12-13 évesek. Ezek a gyerekek kapnak egy-egy hallókészüléket, és elkezdenek hallani vele. Csakhogy ők nem tudják használni a hallásukat, nem tudnak hangok közt differenciálni. Mi gyakorlatilag felkészítjük az auditív ingerek használatára, vagyis hogy tudják egyik vagy másik hang honnan jött, mit jelent. Például ha dudaszót hall, akkor autót keressen, ha zenét, akkor hangszórót? – Persze. De magasabb szinten azt is meg kell tanítani, hogy ha azt mondom neki, hogy fű és hogy fa, az két különböző dolog. Nagyon hasonlít hangzásban a kettő… Nagyothallóknál ez nagyon fontos, mert ha megtanulnak élni a hallásukkal, akkor rendesen tudnak beszélni is. Mennyire integrálhatók ezek a gyerekek aztán a társadalomba? – Ezzel baj van, egy kicsit. Szerintem egy hallássérült ember nehezebben boldogul, mint egy enyhe értelmi fogyatékos. Én úgy látom, hogy az a kultúra, amiben élünk, nagyon verbális, annak ellenére, hogy azt mondják, képi. De a kommunikáció verbális, a jelek általában írott szavak, nyelvként jelennek meg. De hát ők kell tudjanak olvasni... – Nem. Aki nem tud beszélni, az nem tud olvasni. Illetve, ha valamilyen szinten meg is tanul olvasni, az diszlexia-szinten marad, nem áll össze számára a szöveg értelme, főleg, ha az elvont fogalmakat közöl. Akik betűnként kódolják az írott jelet, annyira elmerülnek a részletekben, hogy a nagy összefüggéseket nem tudják megérteni, mert közben elfelejtik, miről is volt szó az előző sorokban. És bár valamennyire megtanulnak verbálisan kommunikálni, ez számukra szintetikus nyelv. Természetes nyelvük a jelnyelv, nem a magyar vagy a román. Bár az érdekes, hogy országonként, kultúránként más-más jelnyelvet használnak. Az angol és amerikai jelszótár is különbözik. A zenéből mit érzékelnek? – A rezonanciát. Egy átlag-hallássérült nem azért tekeri fel az erősítőt, hogy jobban halljon – bár van, aki hall is valamit a zenéből – hanem, hogy a levegő rezgését érezze. És bulizni is tudnak. Milyen zenére buliznak? – Leginkább divatra mennek. A drum’n’bass például szinte csak ritmusból áll, az ilyen finomabb műfajok azonban kevésbé mennek – inkább hip-hopra táncolnak. Ha belegondolok, a hip-hop egy eléggé strukturált ritmus, van egy jó kis lüktetése. Mennyire maradnak meg közösségként az iskola elvégzése után? – Ez egy drámai kérdés. Egyesek további sorsáról tudunk, de ezek száma minimális. Ami szomorú, hogy tudjuk, beindult ez a golyóstollas kvázi-kéregetés. Tudod, vegyétek meg a golyóstollat, és sajnáljatok, mert süket vagyok – ez nagyon megalázó. Miért, milyen más állás-lehetőségük van? – Nem tudom. De semmiképp nem ez az egyedüli opció. A válasz talán az, hogy a kultúra kellene felnőjön egy kicsit. Tudom, hogy az alkalmazónak nehéz kommunikálnia egy hallássérülttel, de ha van egy csepp emberi érzés benne, akkor megtehetné. Persze ez naivitás, egy cégtulajdonost a profit érdekli. Nálunk elég komoly szinten tanulnak kerámiát a diákok – ez azonban egy nagyon korlátolt dolog. Rengeteg befektetés kell ahhoz, hogy a gyerek majd hazamenjen, és ezt a szakmát művelje. Van-e kulturális, vagy észlelésbeli szakadék köztetek? – Köztem és köztük nincs, mert én már értem az ők világukat. Úgy próbálok dolgokról mesélni nekik, hogy körülírom őket. Például amikor egy lelki dologról mesélek, mindig a konkrétumokat próbálom megmagyarázni. Ha gyűlöletről kezdünk el beszélni, akkor én konkrétumokat mesélek nekik, és így mutatom meg, hogy mi a különbség az utálat és a gyűlölet között. Nekik nincsenek erről fogalmaik. Nekik a gyűlölet és az utálat a „nem szeretem” kategóriába tartoznak. A német jelrendszerben például már van külön jel a kettőre. Nálunk még nem fedeztem fel, hogy külön jelük lenne erre. És vannak félreértések emiatt? – Ó, nagyon sok. Volt egy eset, amikor nézeteltérésem támadt egy diákommal. Tudtam, hogy ő félreért engem. De hogy elmagyarázzam ezt neki, az már egy olyan finom megértést igényelt, hogy nem sikerült megértetnem magam vele. Nagyon finom érzéseket kellett volna közöljek: például ez a gyűlölet-utálat féle árnyalat, vagy a szép és a gyönyörű közötti. És leálltam. Csőd-érzés volt, rendesen. Ez azt jelenti, hogy egyszerűbben látják a valóságot, vagy csak másképp? – Nem tudom pontosan, hogy mi lehet a világukban. Ahogy Wittgenstein mondja, amit megfogalmazol, az létezik. Az van, amire van szó. Nagyon érzem, hogy amit nem tudnak megfogalmazni, az nem él bennük. Ezért nagyon szeretnék harcolni – ezzel többen vagyunk – hogy a jelnyelvet ismerjék el nálunk anyanyelvükként, amiből az következne, hogy egy nagyon gazdag jelszótárat lehetne megtanítani a gyerekeknek. Ahhoz, hogy az érzelmi életük differenciáltabb legyen, minden érzésükre legyen egy fogalom, amit jelként tudnának közölni egymással. Jelenleg az orális módszerrel oktatunk: ez azt jelenti, hogy ajak-olvasásra tanítjuk őket. Ennek azonban a hátránya, hogy inkább csak beszélt szót tanít, és nagyon kevés hangsúlyt fektet a jelnyelvre. Azonban ha csak beszélt szót tanítok, akkor azt nem fogják használni az egymás közötti kommunikációban. A gyűlöletet, vagy az empátia szót hiába tanítom meg nekik, ha arra nincsen egy jelük. Egy fikció marad az a szó, nem él. Miben különbözik egy hallássérült tinédzser élete egy normálisétól? – Én azt láttam, hogy nincsen udvarlás. Furcsa… egy-két esetet kivéve ritkán láttam udvarlást. Lehet, hogy ez az érzelmi élet problematikája. Sokat vacilláltunk a szexuális nevelésről. Nekem mindig az jutott eszembe erről, hogy álljunk meg, ezek a gyerekek nem tudnak udvarolni, akkor meg mit beszéljünk szexuális nevelésről. Beszéljünk inkább az udvarlásról. Fogalmazzák meg maguk számára, hogy mitől vonzó egy fiú vagy egy lány. [9.9.2004]
|
|