"Szerencsétlen kilenc-tizedikesek látták, hogy bemegy a szekrénybe egy, két, három ember, és ki senki. Kinyitották az ajtaját – hát üres."
Írjátok le pár szóban, hogy milyen volt az kolozsvári Református Kollégium bentlakásában élni!
A.: ‘92 és ’96 között éltünk az internátusban – ez egyházi intézmény volt, drákói szabályokkal. Néha úgy gondoltuk, hogy ez már embertelen, és nem lehet kibírni, de kibírtuk – most visszagondolva az egész arra volt jó, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.
G.: Most csak az jut eszembe, hogy hideg volt – nem volt víz, sokszor még hideg se. Néha odafagyott a függöny az ablakhoz, vagy a szobában belefagyott a víz a pohárba.
A.: Hetente egyszer fürödtünk: az úgy zajlott, hogy jött a pedagógus, és azt mondta: 19.45-19.55, 6-os szoba. Ez azt jelentette, hogy a szobában lakó 8 ember 10 perc alatt 3 zuhanyozóban le kellett zuhanyozzon.
G.: A tisztálkodás-probléma akkor oldódott meg, amikor valaki észrevette, hogy az egyik budiban van egy csap, ahonnan ki lehet engedni a fûtõtestbõl a melegvizet. Úgyhogy esténként megeresztettük a csapot, megvártuk, hogy kifolyjék a rozsda, és a takarítónõ felmosóvedrébe engedtük a melegvizet. Kettesével zuhanyoztunk – egyvalaki töltötte a vizet, a másik pedig mosdott.
Budiban folyt a cigizés is?
G.: Nem, a zuhanyozóban cigiztünk: a felügyelõ nõ volt, és tudtuk, hogy nem fog bejönni, míg zuhanyozunk. Úgyhogy megengedtünk az összes zuhanyt, és nyugodtan lehetett cigizni, a felügyelõnõ biztosan nem jött be.
Ki lehetett-e szökni az internátusból?
G.: Nagyon nehezen: a felügyelõ tanárt kellett megnyerni az akcióhoz. Tizenkettedikben néhányszor kimentünk, de nem csináltunk semmi botrányosat: lementünk a Pubba, és ott üldögéltünk egy darabig.
A.: Az egyik Moby Dick-koncertkor történt a legnagyobb hõstett: el szerettünk volna menni csoportosan, de nem lehetett, az igazgató nem adott rá engedélyt. Tudni kell, hogy akkoriban ment a Caritas – Máté Lehel kollégánk egyszer csak szól, hogy dobjunk le neki két táskát, plédekkel teletömve.
Lehel megragadja a két táskát, berohan a pedagógushoz és boldogan újságolja, hogy itt vannak a szülei, most kell kivegyék a pénzt a Caritasból, ezt meg kell ünnepelni, elmennének vacsorázni satöbbi, és legyen olyan szíves adjon neki kimenõt estig. Simán meg is kapta a kimenõt, Lehel pedig büszkén megindul kifelé, meglobogtatja a kapusnak a kimenõt, és elmegy a koncertre. És megúszta… az összes 80 fiúnak leszakadt az álla.
G.: Az egyedüli rendszeres kihágásunk szilenciumokon volt: téli estéken, amikor nagyon hamar besötétedett, bedugtunk két drótot a konnektorba, és a rövidzárlat után egy-két óráig a sötétségben azt csinálhattunk, amit akartunk.
Lányok is laktak a bentlakásban? Csajoztatok?
G.: A lányok az alattunk levõ emeleten laktak, de nem nagyon lehetett lemenni, mert a kapus fülkéje éppen ott volt, a két emelet között. Viszont ugyancsak Lehel barátunk tizenkettedikben felfedezte, hogy az egyik szekrény mögött van egy ajtó, mely egy lépcsõházba vezet, ott le lehet menni a lányok emeletére, ott pedig ugyancsak van egy ajtó meg egy szekrény.
Beszéltünk a csajokkal, levertük a szekrény hátlapját, lementünk, és õk is levették a szekrény hátlapját. Ezt persze csak mi tudtuk – szerencsétlen kilenc-tizedikesek csak azt látták, hogy bemegy a szekrénybe egy, két, három ember, és senki nem jön ki. Kinyitották a szekrényajtót – hát a szekrény üres. Nyilván nem történ semmi különös a lányokkal – üldögéltünk, beszélgettünk. De hát ez is nagy dolognak számított akkoriban.
G.: A kollégium egyik színfoltja mindenképpen a rock-együttes volt: egy antitalentum gitáros, meg egy másik, aki ugyancsak nem tudott sokat, de pengette a gitárt. Beszerveztek még egy kollégát, aki most teológus, bebeszélték neki, hogy õ nagyon jól tudna basszusgitározni. A kolléga kölcsön is kért egy csomó pénzt, és vett magának egy basszusgitárt. Aztán persze rájött, hogy nem tud gitározni, meg a gitár különben is rossz, úgyhogy eladta.
Ezek az emberek meg is hallgattak egy pár rock-számot, és nekiálltak gyakorolni. Miután gyakoroltak egy keveset, nekiálltak koncertezni is: béreltek erõsítõt, hangfalat, keverõpultot. A pódium köré persze nem felejtettek el székeket rakni, hogy szét ne tépje õket a rajongótábor, és elkezdtek zenélni.
Az érdekes az volt, hogy jóformán egyikük sem tudta eljátszani a teljes repertoárt, így az együttes tagjai szinte minden szám után váltották egymást. Volt olyan, hogy egyikük csak Nirvanának egyik számát tudta pengetni, úgyhogy mikor annak vége volt félreállt, és következett valaki más. De hát mi ettõl függetlenül nagyon jól éreztük magunkat.