Chris, az aktivista „Az összes baj összefügg, és ha a klímaváltozás okait követed, hamar eljutsz odáig, hogy a probléma maga a kapitalizmus logikája, mert a végtelen növekedés egy véges bolygón nem működhet.” Huszonnégy éves, politológiát és filozófiát tanul, most éppen Granadában, Erasmus ösztöníjjal. Hogyan jutottál el azokhoz a dolgokhoz, amikkel most foglalkozol? – Az életemben nem voltak hirtelen fordulatok, csak azt folytatom, ha kicsit szélsőségesebben is, amit a szüleim elkezdtek. Ők tanárok, a maguk ’68-as módján, és engem gyerekként sokszor vittek tüntetésekre, meg sokat beszélgettünk otthon politikáról meg aktuális dolgokról. Az iskolában már Captain Planetnek hívtak a barátaim a környezetvédő szövegem miatt (meg azért, mert folyton összeszedtem a szemetüket). Aztán az egyetemen bekerültem az ottani aktivista körökbe, és onnantól egyik dolog vezetett a másikhoz. Mi a probléma, ami ellen dolgozol? – Számomra a legnagyobb baj az, hogy a klímát és az egész természetet épp most rontjuk el véglegesen, és ha ezt nem oldjuk meg, akkor az összes többi témára (éhség, egyenlőtlenség stb.) egyszerűen nem marad már időnk. Ugyanakkor az összes baj összefügg, és ha a klímaváltozás okait követed, hamar eljutsz odáig, hogy a probléma maga a kapitalizmus logikája, mert a végtelen növekedés egy véges bolygón nem működhet. Magasabb szinten meg a baj az, hogy nem szeretjük egymást eléggé, illetve olyan struktúrákat építettünk, amelyekben nem lehet a szolidaritás elve szerint játszani. A verseny elve túlságosan fontos lett, és mivel nagyon különböző helyzetekből indulunk, és különbözőek vagyunk (ráadásul csak egy pár tulajdonság fontos ebben a versenyben, a többi magánügy), ez igazságtalansághoz vezet. Minden lehetőséged attól függ, hogy hogyan állsz anyagilag, és egy bizonyos szint alatt persze, hogy csak a saját bajaiddal bírsz törődni – tudom, hogy én ritka szerencsés helyzetben vagyok, mert mindig adottak voltak a szükséges feltételek, így ráértem a világért aggódni. Milyen akciókban vettél részt eddig? – Elsőévben benne voltam az egyetemi tandíj bevezetése elleni diákmozgalomban – azelőtt az egyetem ingyenes volt Németországban, ma már az ország körülbelül felében nem az, mi meg ez ellen kampányolunk, vagyis az esélyegyenlőségért. Aztán beszálltam egy másik akciósorba, amely egy nukeáris hulladék-lerakóhely építését kívánja megakadályozni. A tárolót már megépítették, de az engedélyük még nincs meg (így a sugárzó anyag egy egyszerű raktárban áll évek óta, nyitott ablakokkal, hogy a szél hűtse), a helyiek meg az utak eltorlaszolásáig is elmennek, az olyan kívülállók segítségével, mint mi. Ez az általános atomenergia-ellenes kampány része volt (ezt tiszta energiaként emlegetik, de a hulladék évmilliókig is tovább sugároz), és el is értük, hogy Németország lemondjon róla. A baj csak az, hogy erre egy harminc éves határidő van, így persze nem kapkodnak el semmit. Sok ismerőst szereztem az ATTAC egyetemi csoportjából (ami nem azonos az ATTAC Heidelberggel, a városi szinttel). Az ATTAC rövidítés „a polgárok megsegítése érdekében a pénzügyi tranzakciók megadóztatására hivatott szövetség”-ből jön, és alapjában véve egy reformista alterglobalizációs szervezet, de nagy hangsúlyt fektet arra, hogy nyitott legyen, így sokféle emberrel találkoztam a körükben. Nagyon sokat tudtak a gazdaságról, és persze kritikai szempontból, amit aztán akár utcaszínházként is megosztottak a többiekkel – jól emlékszem arra, amikor focimeccs formájában modellezték és magyarázták el a Kereskedelmi Világszervezet, a WTO felépítését és az aktuális találkozójuk fontosságát. Volt még egy szövetkezetünk, egy üzlettel, amelyhez 140 embernek volt kulcsa, és aki akart, egyedül bement, elvitte az árut, és otthagyta a pénzt. Bio- meg méltányos kereskedelemből származó (fair trade) termékeket árultunk, illetve zöldséget, amit közösen termeltünk. Közben jártam Brazíliában (bár a repüléssel magával nem értek egyet, és ha megint megyek, akkor csak hajóval), és ott megismertem a földnélküliek mozgalmát (movimiento sin tierra). Az országban hatalmas latifundiumok vannak, ugyanakkor rengeteg a földtelen paraszt, akik ebben a mozgalomban elfoglalják a birtokok parlagon maradt részeit. Erre elvben a negyven éve érvényes földreform feljogosítja őket, de ezt felülről senki sem ülteti a gyakolatba. ’94-ben 17 aktivistájukat megölte a rendőrség, de most a Lula kormányával kisebb az elnyomás. Ez közvetlenül a rostocki, 2007-es G8 csúcs előtt volt, így a szervezés utolsó részéről lemaradtam. Ez a világ hatalmasainak (a hét leggazdagabb ország, plusz Oroszország) éves találkozója, mi meg szerveztünk egy ellencsúcsot, hogy a valódi prolémákról is szó essék, és hogy megmutassuk ezeknek a vezetőknek, hogy milyen sokan vagyunk azok, akik szerint az egész modelljük nem fenntartható. Én a környezetemben úgy láttam, hogy nagyon sokan, akik amúgy nem foglalkoztak politikával, az ellencsúcsra megpróbáltak eljönni, ez megérintette őket. Nyolcvanezeren voltunk a nagy tüntetésen, az utak eltorlaszolásánál meg tízezren, és persze volt egy csomó egyéb program, előadás, vita, szervezkedés, koncert is. A tábort a résztvevők maguk tartották fent, a főzéstől a takarításig, jó volt látni, ahogy megszervezték mindezt. Voltak ott keresztények, Greenpeace-aktivisták és egyéb környezetvédők, az ATTAC, globalizáció-kritikusok, kistermelők, anarchisták, hippik, kurd kommunisták és minden, amit el tudsz képzelni... meg ideológia nélküli, praktikus szervezetek, mint a Block G8, aminek én is része voltam. Ez egy viszonylag kis csoport volt, úgy 200 emberrel, és azzal foglalkoztunk, hogy felkészítsük a többieket az utak ülősztrájkkal való eltorlaszolására: hogyan kell csinálni, hogyan kell a rendőröket kezelni, mik a jogaink stb. A blokád alatt erős volt a közösségi érzés, örültünk egymásnak, de persze nem értettünk egyet mindenben, például az autonomisták erőszakos akciója nagyon megosztotta a társaságot. Subcomandante Marcosnak van egy idevágó mondása, amely szerint egy nem és sok igen van, és ez azt jelenti, hogy ha nem is ugyanazt akarjuk, de egyértelmű, hogy mit utasítunk el: nemet mondunk a környezet tönkretevésére, meg ennek okára, a turbókapitalizmusra, amelyben az emberiség kilencven százaléka súlyosan kizsákmányolt, a maradék meg – ez a vicces – halálra stresszeli magát és meghal menedzserbetegségekben. Szerintem apró csoportokba kell szerveződni, és akkor mindenki megvalósíthatja a saját igen-jét – persze, csak ha ez nem úgy szól, hogy „mindenki csinálja azt, amit én”. A decentralizáció amúgy is egy csomó mindent megoldana, például a falu lakói, amelyikről beszéltem, egyszerűen eldönthetnék, hogy nem kérnek az atomhulladékból, és kész. Granadában mikben vettél részt? – Az úgy volt, hogy idejöttem, és megismertem valakit, aki dolgozott a Hortigasban (szövetezet, amelyben a tagok Granada környékén együtt termelnek biozöldséget saját fogyasztásra, havi pár napi munka és a döntéshozásban való részvétel a termésből való részesedés feltétele). Ő egy foglaltházban lakott harmadmagával, az emeleten, a földszinten meg szociális központot akart indítani. Beszálltam a szövetkezetbe, odaköltöztem a házukba, és nekiálltunk szervezkedni. Az első gyűlésen csak tizennégy ember volt, a következőn tizenkilenc, és így tovább... ez lett az első Álomgyár (egy foglaltház), ahonnan februárban kellett átköltözzünk a másodikba. Bár máshonnan voltak tapasztalataink (én például a bázisdemokrácia működtetésével nagyjából tisztában voltam, meg az antinukleáris kampányban már csináltunk direkt akciókat), a házfoglalásban mindenki új volt, sokan nem is ismerték egymást, így hatalmas élmény volt együtt kitalálni, hogyan működhet mindez (a takarítás megszervezésétől odáig, hogy hogyan bánjunk a médiával meg a rendőrséggel), szabadon felépíteni egy közösséget és egy intézményt. Ez a legfontosabb, amit csináltam eddig, mert itt a rendszer részleteinek kritizálása helyett megpróbáltunk egy minél teljesebb alternatívát létrehozni. A saját példánkon demonstráltuk, hogy lehetséges teljesen demokratikusan működni, és foglalkoztunk kultúrával, politikával, ökológiával, gazdaság- és oktatáselmélettel, művészettel, és gyakorlati dolgokkal is, étellel, lakással, a bicikliszerelésig el. Modelleztük, hogyan működne a világ, ha rajtunk múlna, és tényleg, egy csomó értékünket sikerült belevinni, a szolidaritástól, horizontalitástól (hierarchia elvetése) és a feminizmustól egészen az állatvédelemig (a konyhánk szigorúan vega volt). Emellett persze segítettem a Bologna-ellenes egyetemfoglalókat, meg eljutottam az Euromayday-tüntetésre is, de az Álomgyár mellett nem jutott másra túl sok időm. Ilyesmik közben néha szembekerül az ember a törvényekkel/rendőrséggel stb., hogyan állsz hozzá ehhez a kérdéshez? – Nincs általános stratégia, de amit keresek, az mindig a párbeszéd, beszélgetést kezdeni, amelyben elmagyarázhatom nekik, miért csinálom ezt... szerintem szinte mindenkivel lehet beszélni, a rendőröket meg a bírókat beleértve. És ez az egyetlen lehetőségünk: ha nem hisszük, hogy lehetséges beszélni az emberekkel, akkor akár egyből fel is adhatjuk a dolgot. Persze ezt nem kell erőltetni, minden egyes esetben mérlegelni kell a lehetőségeket, veszélyeket, és dönteni, hogy hogy éri meg neked. Létezik egy kettősség a motivációkban, ahogy én látom, lehet mindezt kötelességtudatból, stratégiai megfontolásokból csinálni, vagy lehet az akciók élvezetéért, ahogy az Álomgyár szövegeiben is sokat beszélnek álmok megvalósításáról... hogyan lehet ezt a kettőt egyeztetni? – Ez a kérdés elég alapvető. Nézd, én nem hiszek egy konkrét élet-értelmében, általában a lehető legkevesebbet próbálok „hinni”. De elfogadom, hogy el kell higgyek bizonyos dolgokat, például hogy a nap holnap is felkel, vagy hogy te tényleg létezel... és vannak dolgok, amiket akarok hinni, mint hogy létezhet szeretet és kommunikáció. Egy dolog, amit nem hiszek, az az, hogy mindaz, amit csinálok, sikeres lesz. De azt sem hiszem, hogy nem lesz sikeres, annyi tényező befolyásolja ezt, hogy lehetetlen előre kiszámítani a hatását. Egyszerűen megnézem, mit tartok a legjobbnak, és megcsinálom, és ha szeretném is, hogy sikeres legyen, nem várom el. Azért csinálom mindezt, mert szerintem etikailag a legjobb, amit tehetek - segíteni az embereket, próbálni segíteni a bolygót. Látom, hogy ez könnyen kiégethet, sok barátommal ez történt, akik már nem bírják a hajtást. Én megpróbálok „fenntartható aktivizmust” csinálni, szüneteket tartani és általában élvezni azt, amivel foglalkozom. És ez nem csak egy módszer a jobb hatásfokért, hanem önmagában is cél: azt szeretném, hogy mindenki boldog legyen, és ebből nem zárom ki magam sem. Az utolsó évek olyan jól teltek, hogy egyszerűen nincs szükségem sok pihenésre. Amikor jól érzed magad az emberekkel, lelkesítenek az akciók – általában nagyon szórakoztatóak is, a szervezésben meg kiélheted a kreativitásod – hát örülsz nekik, mint egy gyerek. A fontosak a többiek, akikkel mindezek közben találkozom. Idáig általában olyanok jutnak el, akik aggódnak a világért, tehát sok szeretet van bennük, így nagyon mély barátságokat lehet kötni. Hogyan képzeled el a jövődet? – Azt hiszem, maradok még egy fél évet Granadában, mert jó a társaság, meg vannak projektek, amelyekben részt szeretnék venni. Ezek egyike az Álomgyár, ha folytatódik, a másik meg a város terjeszkedésével kapcsolatos. A német Indymedián (független hírhálózat) például már úgy emlegetik Spanyolországot, mint az egyik országot, ahol nyilvánvalóan kipukkadt az ingatlanbuborék. Rengeteg lakás áll üresen, de ettől még folytatódik az építkezés a maga korrupt módján, mert még mindig lehet pénzt facsarni belőle. Granadában terveznek egy hatalmas új negyedet, mi meg elfoglaltunk egy parlagon maradt földet pont a tervezett bekötőút vonalán, ahol zöldséget termelünk, és majd meglátjuk, hová jutunk vele. Itt éreztem úgy először, hogy valami olyat csinálok, amit az egyetem után is folytatni szeretnék. Úgyhogy most keresek egy módszert a finanszírozásra, mert sokakat látok, akik az aktivizmusukat nyári munkával tartják fenn, megalázó körülmények között, olyasmiket elősegítve, amikkel amúgy nem értenek egyet. Nehéz másfajta munkát találni, de azért keresem, például szívesen lennék biciklis túravezető. Kevés pénzből, egyszerűen szeretnék élni, a lehető legkevesebbet dolgozni pénzért, a lehető legkevesebb megalkuvással, az idő többi részében meg aktivistáskodni. A távoli jövőben meg egy farmot a hegyekben (önfenntartóvá válni), meg esetleg tanítani: egy barátom falusi iskolát akar szervezni, és ebben a projektben szívesen részt vennék. az interjút Gagyi Zsófia készítette [15.7.2008]
|
|