Adrian Olar, jegyellenőr Adrian Olar első munkanapján személyazonossági igazolványt kért bérlet helyett.
Elmagyaráztam neki, nem nevesítem az intézményt. Nem győzte meg, de nem szólt bele, mikor a tucatnyi kávézó-cigiző jegyellenőr-társaságot kértem meg, vállalja be valaki közülük az interjút. Nyoma sem volt a goromba, pökhendi magatartásnak, amit az ember elképzel az ellenőrökről. Szégyenlősen somolyogtak, várván, hogy mutassak rá közülük valakire. Kedélyes, mosolygó szemű fiatalember ugrott le a széknek használt asztalról, udvariasan bemutatkozott és közölte: szívesen bevállalná az interjút. A többiek tisztelettel vegyes irigységgel könyvelték el a jelentkezését, de végül nem bánták, az ábrázatokról lerítt: vállalja csak be a fiatal és jóképű kolléga. Rövidesen ismét eluralkodott a jókedv közöttük, egyet fotózkodtak, megnézték, hogy sikerült a felvétel, majd vihorászva elindultak utasokat ellenőrizni. Adrian Olar: A bátyám miatt választottam ezt a szakmát, aki szintén jegyellenőr volt. Mesélte, hogy adrenalin-dús, izgalmas elfoglaltság. Ha valaki nem akarja felmutatni a személyazonossági iratát, akár a rendőrséget is ki kell hívni. Az első munkanapomra tisztán emlékszem, tavaly, október elsején kezdtem a közlekedési vállalatnál dolgozni. Izgultam, bár a testvéremet kísértem el, aki már négy éve ellenőrként dolgozott. A munka mozzanataival is tisztában voltam. Tudtam, hogy kell viselkedni: felültem a buszra, úgy tettem, mintha nem lennék ellenőr, lazán viselkedtem, egy keveset telefonáltam, hogy senki se gondolja rólam, hogy ellenőr vagyok, majd elő kellett volna kapnom az igazolványomat. A bátyám fel is tette, és elkezdte ellenőrizni az utasokat. Én pedig nem találtam meg a kitűzőmet, egy csomót kotorásztam a zsebeimben, majd ki akartam akasztani, de annyira reszketett a kezem, hogy nem tudtam a biztosítótűt rögzíteni a pulóveremhez. Mikor végül sikerült, az első utastól bérlet helyett személyazonossági igazolványt, jegyet kértem. Kezdőkhöz képest jó napom volt, három utasnak jegyzőkönyvet állítottam ki, három pedig helyben fizetett. Érdekes, ami itt történik, a romániai közszállítási vállalatok nem járatják egyenruhában alkalmazottaikat. Mint mondtad, maguk az ellenőrök próbálnak minél észrevétlenebbek lenni, hogy több jegy nélküli utast bírságolhassanak meg. Ez viszont nem mindenütt van így: nem az a cél, hogy megbüntessék, hanem hogy a jegyvásárlás gyakorlatára neveljék rá az utasokat. – Ha a vállalat egyenruhába öltöztetne, nem kapnánk el egyetlenegy feketén utazót sem. Amint az érkező buszról megpillantanának a megállóban, azonnal leszállnának. Ehhez képest az utcai öltözet nem árulja el rólunk, hogy ellenőrök vagyunk. Azonban a vállalat imidzséhez is hozzátartozna, hogy felvállalja alkalmazottait. Ha meglátnának egy ellenőrt a buszmegállóban, vélhetően azok az utasok is jegyet vásárolnának, akiknek eredetileg nem állt szándékukban. – Ellenkezőleg, úgy gondolom, hogy az érkező buszról szállnának le az emberek, és inkább gyalogolnának, mintsem, hogy bírságot fizessenek. Ha felülnék a busz első felében, valaki elkiáltaná magát, hogy „vigyázat, ellenőr!” és a busz hátsó felében tízen ugrálnának le. Úgy gondolom, ha egyenruhát viselnék, nem venné sok hasznomat a vállalat. Jegyellenőrként elsősorban az a feladatom, hogy minél több jegy nélküli utast elcsípjek. Megtörtént már, hogy nem büntettél meg valakit, aki nem tudott felmutatni se jegyet, se bérletet? – Igen, nem is egyszer esett meg a szívem valakin, például a fogyatékosokon, akik otthon felejtették az igazolványukat. Ilyen esetben képtelen lennék személyazonossági igazolványt követelni, avagy jegyzőkönyvet kiállítani az illetőnek. Azok az utasok sem kaptak bírságot tőlem, akik szépen beszéltek velem, miközben keresték jegyüket a buszban, vagy a zsebükben és láthattam rajtuk, hogy nem szándékoztak fizetés nélkül utazni. Emellett néha barátokkal is összefutok a buszon, őket sem büntethetem meg. Melyik volt a legviccesebb jelenet, amit az ellenőrködésed alatt éltél meg? – Egyszer egy tunéziai állampolgárral akadtam össze. Bár pár szót tudott, nem igazán ment neki a román nyelv, összekuszálódott a kifejezésekben, alig tudtunk szót érteni. Mikor odamentem hozza, és kértem, mutassa fel a jegyet, kivett egy félig elrágott papírdarabot a szájából, és odanyújtotta nekem, a másik fele teljesen el volt rágcsálva. Kezdte magyarázni, hogy bár lyukasztott, elszopogatta a jegyet. Kitátotta a száját, és megmutatta a jegy maradványait. Próbáltam magyarázni neki, hogy a jegy ilyen állapotban érvényét vesztette, hiszen nem tudom megnézni, hogy arra az utazásra érvényes-e a jegye. Addig osztottuk a jegy dolgát, hogy végül megértette, mi a problémám. Igen ám, de ekkor a többi utas is bekapcsolódott a vitánkba és bizonygatták, hogy a tunéziai valóban lyukasztott jegyet, egyesek élcelődtek is, mondván, lehet éhes volt a külföldi. A csata úgy oldódott meg, hogy vágtam neki egy feláras jegyet. Hogy zajlik le egy munkanapod? – A munkaidő 8 óra. Létezik egy előre meghatározott terv, amit be kell tartani. Nem ülhetek fel bármelyik járműre, tetszésem szerint. A napi adag 4 jegyzőkönyv és négy feláron eladott jegy. Ha teljesíteni akarom, akkor legfennebb egy cigi elszívása erejéig állhatok le, egész munkaidő alatt keményen kell dolgoznom. De nem panaszkodhatok, mert mozgalmas mesterség, nem irodai munka, nem vagyok naphosszat négy fal közé bezárva. Így a hátfájás sem kerülget, közben sportolni is lehet, mert megesik, hogy akit elcsípek, el akar szaladni. Legutóbb, amikor egy jegy nélküli utas megpróbált lelépni, ki kellett hívni a rendőrséget. A buszon nem is feltételeztem, hogy gondom lesz vele. Illedelmesen közölte, hogy nincs jegye, ám amikor leszállítottan, hátat fordított nekem, és el akart menni. Leállítottam, és felszólítottam, hogy mutassa meg a személyazonossági igazolványát, mert ki kell állítanom neki a jegyzőkönyvet. Ekkor nekiiramodott, én meg utána. Elcsíptem, addig a társam hívta a rendőrséget. Egyszer pedig fel is pofoztak. Történt meg veled, hogy ne legyen merszed valakit megbüntetni? – Mostanában az emberek egyre többet adnak a fizikumukra, sokan sportolnak. A gyerekektől, a nőktől és az idősektől teljes lelki nyugalommal kérem a jegyet vagy bérletet, azonban megesik, hogy a buszon szekrényméretű kulturistákkal is dolgom akad. Ezeket az elővigyázatosság kedvéért szemlesütve és alázatosan kérem meg a jegyük felmutatására. De hidd el, hogy javarészük lyukaszt jegyet és készíttet bérletet, mert nekik sem érdekük lebukás esetén kínos helyzetbe kerülni. Hogyan kezeled azokat, akik megpróbálnak lefizetni? – Gyakran próbálnak lefizetni, de elkerülöm. Egyszerűen nem éri meg, hogy csorba essen a hírnevemen, az emberi büszkeségem nem engedi, hogy elfogadjam a nekem nem járó pénzt. Amúgy pedig köt a norma teljesítése, vagy a főnökeim észrevehetik, hogy miben sántikálok. Ha nem sikerül normát teljesítenem, levonnak a fizetésemből, de ha túlteljesítek, akkor nagyobb összeget kapok. Ha ez utóbbi összejön, akkor legalább a lelkiismeretem is nyugodt, mert becsületes módszerekkel kerestem meg azt a pénzt. Most nyáron nehezebb az elvárásokat teljesíteni, mert az egyetemisták elmentek, a város szinte kipusztult, a buszokon zömében nyugdíjasok közlekednek, nekik pedig ingyen utazás jár. Ritkán találni szemtelen feketézőt a buszon, az emberek többsége becsületes, és hajlandó kifizetni a jegyet. Mivel töltöd a szabadidődet? – Imádom a filmeket. Ha tehetem, a mozizásnak hódolok, vagy sportolok, edzőterembe járok, de nem izomépítés miatt: kondiban kell tartanom magam, ha el akarom csípni azokat, akik el akarnak szaladni. Amikor tehetem, úszni járok, szaladni este szoktam, emellett gyakran biciklizem is. Utas minőségben szoktál buszozni? – Természetesen. Nem csömöröltem meg a buszoktól, mert eszközként fogom fel. Ha intéznivalóm akad a városban, felpattanok egy buszra. Miért is ne? Lerövidíti az utazással töltött időtartamot. Nemrég érkeztem vissza szabadságról, és már igazán vágytam arra, hogy köszönhessek az utasoknak, és elmondjam a varázsmondatot: „Jegyeket, bérleteket kérek!” Mi akartál lenni gyerekkorodban? – Egész pici koromban rendőr akartam lenni. Majd a fogorvosi szakma vonzott. Amint nőttem, és megjelentek a számítógépek, velük kapcsolatos munkakörre vágytam. Majd úgy gondoltam, az a legpraktikusabb, ha minél többféle munkát kipróbálok, hogy rájöhessek, mi illik a leginkább hozzám. Mennyi ideig akarsz jegyellenőrként dolgozni? – Pontosan? Szeptember elsejéig. Ekkor ugyanis egyik fontos gépkocsi-árusító cégnél kezdek gyakornokként dolgozni. Örömmel tölt el a kilátás, hogy autóárusító ügynök lehetek. Már gyerekkoromban is méretes játékautó-gyűjteményem volt, sem a robotok, sem az építőkockák nem érdekeltek. Szöveg és fotó: Kertész Melinda [1.7.2008.]
|
|