• Megosztás:


Lorik, aki fixer volt Koszovóban

   Kertész Melinda rovata
   a rovatot 2002-2007 között Sipos Zoltán vezette

A neve herceget jelent. Mindenkit ismer Pristinában, aki számít: a kapcsolatai révén külföldi újságíroknak szervezett interjúkat.




Magas, kidobólegénynek kinéző srác fülbevalóval. Nemrég váltott munkahelyet, mentegetőzik is, hogy az újról nem mesélhet, mert köze van a kormányhoz és a diplomáciához. Nem baj, minket úgyis az érdekel, amit azelőtt csinált.

– 1999-től a nemzetközi média érdeklődése Koszovó fele fordult. 1999-től egészen 2001-ig újságíróként dolgoztam, és folyamatosan jöttek a külföldi kollégák, akik a polgárokkal, politikusokkal akartak interjút készíteni. Én és a kollégáim, a fixerek – azok, akik folyékonyan beszéltünk angolul, megvoltak a kapcsolataink, a telefonszámaink – összekötőkként dolgoztunk. Vagyis amikor egy tévéstáb, rádióscsapat vagy egy újság riporterei Pristinába jöttek, megkerestek, elmondták, mit szeretnének, kivel akarják felvenni a kapcsolatot, mi pedig nekiálltunk leszervezni. Higgyétek el, nem könnyű meló...


1999-ben még csak 17 éves voltál, nem?

– Egészen pontosan 16, de abban az időben jópár újságíró volt, barátaim, aki hasonló korúak voltak. Mi voltunk az a generáció, akik folyékonyan beszéltünk angolul, másrészt abban a szerencsében részesülhettünk, hogy még szerbül is tanultunk. A korunk amúgy sem számított, nem lehetett ellenőrizni hány évesek vagyunk, hiszen nem voltak személyi igazolványok. Az egyetlen kritérium a jó angol- és szerbtudás volt.


Hány fixer van Koszovóban?

– Ahány újságíró. Nagyon sok. Nem úgy kell elképzelni a fixereket, mint egy szűk, elszigetelt csoportot, akik akkor lépnek színre, amikor a külföldi sajtósok megjelennek. Ez nem egy olyan meló, amit állandóan lehet csinálni, hanem időszakos. Vannak emberek, akiknek vannak kontaktjaik, és ezt többek között arra is felhasználják, hogy pénzt keressenek.

A fixerként megszervezett interjút te újságíróként a saját lapodban vagy rádiódban leközölheted, felhasználhatod – hiszen közösen készítettétek a külföldivel. Ezt persze előre le kell tárgyalni a csapattal, aki felkér téged.


Mennyi pénzt lehet így akasztani?

– Hát, ez függ az illető médiumtól, aki felkér, és függ a körülményektől. Például a függetlenség kikiáltásának hetében a napidíj 150 euró volt, más napokon 170 euró. Ebben benne van a program leegyeztetése, vezetés, a tolmácsolás. (Akkor nem tűnt fel az ellentmondás, nyilván a függetlenségnapi hajrában több volt a tarifa, mint egy akármilyen napon. Visszahallgattam a felvételt, 150, de szerintem 250-et akart mondani - B. D. T.)

Lorik, amint át próbálja kiabálni a klubban dübörgő duftát


Szerencsés generáció tagjának nevezted magad – mit értesz ezalatt pontosan?

– Macedóniában nőttem fel. A környezet, amiben éltem, eleve predesztinált arra, hogy megtanuljak macedónul és szerbül. 1982-től a koszovói albánok is kényszerítve voltak arra, hogy megtanuljanak szerbül. 1999 előtt ha kimentél az utcára, és megállított a szerb rendőr, s te nem tudtál szerbül válaszolni neki, megvert.

Az ezután következő generációknak már nem jutott ki ebből a borzalomból, amibe bennünket belekényszerítettek. Ők már nem törődnek azzal, hogy megtanuljanak szerbül. Szóval, ilyen értelemben vagyok én „szerencsés generáció” tagja, idézőjelek között. Hiszen nem tarthatom magunkat szerencsésnek, amiért abban az időben éltem. A szerencse amúgyis relatív fogalom, szerencsésnek tarthatom magam bizonyos értelemben, hogy láttam a világ szenvedését, vagy szerencsés vagyok, hogy mindezt a rengeteg borzalmat túléltem.


Hol születtél?

– Szkopjéban. Ott fejeztem be a középiskolát, majd az egyetemet Pristinában végeztem. Politikatudományt és helyi adminisztrációt tanultam. Az egyetemi diploma feltétele annak, hogy jó munkahelyed, jó fizetésed legyen.

Később, mikor már a zuhogó esőben gyalogolunk veszekedő taxisok között, arról beszél, hogy az érvényesüléshez mégis elsősorban jó kapcsolatok kellenek. Ha csak kapcsolatod van, megszerezhetsz egy jó (= felelősséggel járó) melót, de ha nincs tehetséged hozzá, elcseszted – magyarázza. Neki megvolt mindkettő – ilyen értelemben is szerencsés hát.
Próbálgatom magamban a definíciókat, egyik sem igazán talál – a koszovói șmecher se igazán. Egészséges adag opportunizmus, extra adag alkalmazkodóképesség, mindehhez irónia, intelligencia és életöröm. A neve herceget jelent. Ha valóban politikára adja a fejét, ahogy tervezi, nem szorul a szerencsekívánatainkra. Megcsinálja.



Miért jöttél el Szkopjéból?

– Érdekes, mindenki megkérdezi ezt (nevet). Félig-meddig koszovói vagyok. Ha Macedóniában is nőttem fel, a családom egyik fele itt élt. Ugyanúgy elszenvedtem tehát a szerb elnyomást, az atrocitásokat, a veréseket, szemtanúja voltam a legkegyetlenebb jeleneteknek. Már akkor úgy gondoltam, egy napon az országomat függetlennek fogom tudni mondani – Koszovóra ugyanis mindig úgy gondoltam, mint saját országomra. És megértem ezt a napot, február 17-ét.


Úgy hallottam, az itteni egyetem nem egy csúcs...

– Hát igen, mint ahogy más dolgok sem itt Pristinában (nevet). Az állami egyetem az oktatási rendszer fekete lyuka Koszovóban. A korrupció átszövi a rendszert, s elér a legalacsonyabb szintekig is, a diákokat is befolyásolja. Nincsenek jó körülmények, régimódi oktatási intézmény, reformra szorul.

Főleg most, hogy rengeteg magánegyetem nyílt Pristinában, elég nagy a versengés. Persze a kormánynak védenie kell az állami egyetemet. De a diákok inkább a magánegyetemekre mennek, nézz rám, én is magánegyetemen végeztem. 1200 eurót fizettem egy évre. A magánegyetemek többsége akkreditálva van, legalábbis a magánegyetemről kapott diplomádon ott díszeleg az oktatási minisztérium pecsétje.



Mekkora a feketepiac?

– Sokkal nagyobb, mint képzelnéd (nevet). A gazdasági fejlődés még nem igazán kezdődött el Koszovóban. A nyári donorkonferenciát követően reméljük, bekövetkezik a gazdasági boom. Addig is minden, amit látsz magad körül, feketepiaci termék. Nincs adókontroll, 90 százalékban nincsenek ellenőrizve a pénzmozgások, a vállalkozásokat sem ellenőrzi senki. Több kínai üzletet látsz itt, mint a New York-i Chinatownban. Nincs korrekt verseny, nincs stabil piac. A cigit a duty freeben megveheted 4 euróért, de miért vennéd, ha bárhol máshol 1,5 euró? Mert az, aki az utcán árulja, nem fizet utána adót. Ugyanez történik minden termékkel.



Mi az a leggyakoribb kérés, amivel a külföldi újságírók hozzátok fordulnak?

– Általában a miniszterelnökkel akarnak találkozni, az elnökkel, Veton Surroival, illetve ha lehetséges, független elemzőkkel. De a legkeresettebb mindenképp a miniszterelnök. Ismerem a legtöbb politikai figurát Koszovóban. Nyilván nem mondhatom, hogy barátok vagyunk, de igazán jó kapcsolatban vagyok mindenkivel.


Milyen a koszovói média? Hány újság jelenik meg?

– Van kilenc napilap...


Atyaég, az rengeteg...

– Igen, nagyon sok. Van három országos tévéadó, a helyi televízióstúdiók száma is megüti a húszat, és van vagy 60-70 rádióadó, ebből – de most tényleg csak körülbelül – tíz mondható országosnak. Ez a médiapiac a nulláról indult, és még mindig fejlődőben van.


Nehogy azt mondd, hogy ezek mind a piacból élnek...

– Nem, dehogy. A 9 napilap eladott példányszáma összesen üti a 26 ezret. Irtó kevés. De mivel ezeknek az újságoknak a nagy részét helyi üzletemberek, illetve politikai pártok finanszírozzák, nem mondhatni, hogy megélhetési gondjaik vannak. A nagy vállalatok, mint a Dukadjini vagy a Mabepex, többnyire azért indítottak újságot, hogy a médiában saját szájuk íze szerint nyomassák saját magukat.


Független sajtó?...

– Nem találkoztam még eggyel sem. Vannak, akik mondják, hogy most függetlenek, vagy hogy azok voltak vagy lesznek – én nem tudom (nevet). Ezért hagytam abba az újságírást.

Csend... illetve tovább bömböl a zene, lehetetlenné téve a sajtószabadságról való további elmélkedést. A klubban egyébként, ahol vagyunk, teltház van – Lorik, aki hamarosan apuka lesz, ezért nem sokat jár mostanában kocsmázni, úgy emlékezett, ez egy csendes, szolid hely, ahol nyugodtan lehet beszélgetni. Ehhez képest épp hogy le tudtunk ülni egy asztalvégre a sörünkkel, amit végül – minden tiltakozásunk ellenére – ő fizetett.


Jók a klubjaitok... hogy lehet ez?

– Elsősorban azért, mert több mint 30 ezer, valamely nemzetközi szervezetben dolgozó személy él Pristinában. Legalább 500-600 eurót keresnek havonta, tehát megengedhetik maguknak a klubozást. Ugyancsak nagy számban jöttek ide albánok a diaszpórából, akiknek sok pénzük volt, és meg tudtak nyitni egy-egy cuccos éttermet vagy bárt, ahol magas árakkal várják a fizetőképes vendéget, vagyis a nemzetközi szervezet alkalmazottját. Ez egy körbefutó táplálkozási lánc, amely az ENSZ kivonulásával egyre szűkebbé és szűkebbé válik.

Akkor ugyanis rengeteg koszovói munka nélkül marad, és ki fognak ürülni ezek a helyek. Kilenc év eufória, majd a függetlenség kikiáltása után tudomásul kell venni: szűkülnek a lehetőségek. Akik még a KFOR-nak vagy az UNMIK-nak dolgoznak, jobb helyzetben vannak, de akik az ENSZ-nek... nem tudják, senki nem tudja, mi lesz velük.


Kik kapják a legmagasabb fizetést Pristinában?

– Ha nem számoljuk a nemzetközi szervezetek alkalmazottait, a legnagyobb fizetések a médiában vannak. Jól fizetnek még a bankok, az IT-szektor nem annyira elismert és jól fizetett itt. Fejlődőben van ugyan, de még nem éri el egy professzionális politikai elemző, egy pénzügyi menedzser fizetésének a szintjét. A legmagasabb fizetések elérik az ezer eurót, de nem sokkal többet. A nemzetközi szervezeteknél ez az összeg felmehet 2 ezerig. De ha az átlagfizetést nézed, az 150 euró alatt van. Az orvosok, tanárok, magasan képzett értelmiségiek fizetése rendkívül alacsony, 90-120 eurókat keresnek havonta. Borzasztó.


Mik a lehetőségei egy frissen végzett orvostanhallgatónak, mondjuk azon kívül, hogy kivándoroljon külföldre?

– Igen, a külföldi munka mindig ott van mint lehetőség. A másik az, hogy megpróbál elhelyezkedni a kismillió magánklinika valamelyikén. Ezeket vagy egy magánegyetem, vagy magánszemély indítja. Mint mondtam, nincs kontroll a magánvállalkozások fölött, s ebbe a magánklinikák is beletartoznak. Anarchia uralkodik e tekintetben Koszovóban, és az emberek ebből profitálnak. Mostantól jobb lesz. Azelőtt rengeteg ember, főleg fiatalok mentek ki nyugati országokba.


Ahhoz is, hogy itthon valamit elkezdj, pénz kell...

– Igen, de nem kell annyira sok pénz.


Mennyi kellene szerinted egy magánklinika beindítására?

– Mondjuk 50 ezer euró.


S egy takarítócéghez?

(Nevet) veszel néhány vödröt, seprűt, befogod a fél családot, és indul a biznisz. Ez így működik. Ekkora munkanélküliséggel muszáj valamit csinálnod. Nem ülhetsz, arra várva, hogy megdögölj. Az emberek többségének van földje, lakása, autója, amit az évek során szerzett, adnak-vesznek, kölcsönkérnek, s ez így működik. S persze a külföldön dolgozók is küldenek haza pénzt. S ne gondoljátok, hogy azért nem festik le a házaikat, mert nincs pénzük. Évről évre halogatják, mert mindig „valami közbejön”. Egész egyszerűen lusták.

Kérdezett: Bakk-Dávid Tímea és Sipos Zoltán

Az interjú február 29-én este készült Pristinában

További infó: Koszovói útinapló

[27.3.2008]




Folytatnád-e ezt a beszélgetést?

Igen 60
Egy másik beszélgetést talán 2
Nem 4



Korábbi interjúk
 
Ákos és Szilamér
> akik hirtelen felindulásból elmentek megfürödni az Atlanti-óceánban
Róbert
> aki Matchboxokat gyűjt
Áron
> aki túravezetőként magyarországiakat szívatott kitalált állatokkal
Laura
> aki metál és indusztriális zenészekkel készít hobbiból interjúkat
Gordon
> aki mások helyett írt államvizsga dolgozatokat
Zoli
> aki Marosvásárhely legmenőbb márciuskáit árulja
Tünde
> aki kamionsofőr
Szabó Árpád
> aki nem fél a kínaiaktól
Jackie
> akinek a külföldi önkéntesek fizetnek, hogy Erdélyben dolgozhassanak
Horobeţ Emil
> aki művészetnek tartja a mateket
Andrea
> aki nem érzi az illatokat
Gyurka István
> aki autókat tuningol
Corina
> aki csak nyers ételt eszik
Melinda
> aki Japánban élte át a földrengést
Szokolay Sándor
> zeneszerző, aki Kodály tanítványa volt
Anna
> aki színekben látja az időt
Laura
> aki 139 szülinapot tud fejből
Victor
> aki a Predatort rajzolta
Iris
> aki kilépett a Facebookról
Marian
> aki a Himaláján és a Szaharában is leszaladta a maratont
Csaba
> aki elméleti fizikus Izlandon
Gonzó
> aki kiskorú gengsztereket szelídített egy dél-karolinai városkában
Stefano
> aki 60 országban járt
Paul
> brit világutazó, aki most Háromszéken él
Ila Gábor
> aki visszavett a tempóból
Ileana Mavrodin
> aki Kanadából költözött haza, hogy földházat építsen
David Mallegol
> aki utcagyerekeknek tart cirkusz-műhelyt
Dombi Botond és Szabolcs
> ifjú animátorok
Orsós János
> buddhista pedagógus, aki kitört a cigánytelep kilátástalanságából
Chris
> az aktivista
Kelemen Márton
> aki Kolozsvár központjában horgászik
Adrian Olar
> jegyellenőr
Volker Gerling
> aki gyalog vándorol és zsebmozikat mutogat
Lorik
> aki fixer volt Koszovóban
Olivér bácsi
> aki kapus
Cezar
> aki a druidizmus követője
Bordáska
> aki nem eszik cukrot, felvágottat vagy sült húst
Valer ezermester
> aki esernyőket javít, de a lakberendezés a hobbija
M.
> aki a karajról zsírszegény tehéntúróra tért át
Remus Turda
> máramarosi zsidó
dr. Pusztai Noémi
> aki állatokat homeopátiával gyógyít
Tania
> aki szarajevói születésű temesvári szerb
Ibolya néni
> cerkófmajom-tulajdonos
Hirschfeld Éva és Ida
> műlégykötők
Zsuzsa asszony
> aki jósnőnek született
Will Krause
> aki a Cartoon Networknak animál
Csizmadia András
> borszakértő, gasztrofilozófus
Bernhard Gittler
> a vadász-orgonista-ügyvéd-közgazdász báró
Nadir
> egy üzbég Kirgizisztánból
Milică bácsi
> akinek az egyik szeme sír
DL, egy iráni srác
> aki emigrálni akar
Bréda Ferenc
> aki Mumu forever
Balázs Imre József
> aki belülről fordítja ki a medvét
Marie
> a vegetariánus
Muszka Sándor
> költő
Pataki Csaba
> táltos-tanítvány
Júlia
> aki 77 évesen e-mailezik és chattel
Vadnay Attila
> sztárfodrász
Attila és Álmos
> az "édi kis romániaiak"
Yale
> aki kelet-európai zsidó hagyományokat kutat
Rezső
> az ínyenc
Nándika
> a médiás, blogger, ámokfutó
Gergő
> amatőr ralis
Brad Vee Johnson
> a Sounds of Boney M tagja
Attila és Álmos
> a téma: manele
Réka
> az animé-őrült
Szende
> aki bohócokat gyűjt
Izabella
> a magyar, román és szász kultúra határán
György
> egy menő váradi lokál pultosa
Ralph
> aki Goában bulizott
Zita
> akinek Angyala van
Névtelen
> aki Romparkint szedett
Bán és Jancsika
> utazók
Dana és Luci
> nudisták
Gonzo
> aki halláskárosultakat tanít
Mihai Chirilov
> szabadúszó
V.
> aki sátánista volt
Chase
> a misszionárius és divat-tervező
Kozma bácsi
> aki 63 éves, egyetemista és bentlakásban lakik
Stella
> a transzvesztita
Névtelen
> aki skinhead volt
Menyhárt
> aki nem bír felkelni
Papsi
> a szoknyavadász
Sorin Tara
> a "legnagyobb Románia-ellenes"
váradi névtelen
> aki pszichedelikumokat próbált
Leon
> a taktikai művész
Egyetemisták
> első kolozsvári élményeikről
Zsuzsa és lakása
> akiknek saját életük van
Áron
> aki lefotózott egy Chipendale-tagot, amint pisil
Lepi
> aki látástól-vakulásig sörözik
Attila és Zoltán
> a gourmandok
Szabó Anikó
> a reneszánsz táncról
Levente
> aki tornatanár és japánul tanul
Pityuka
> a punk
Áron
> aki Amerikában dolgozott és pénz nélkül jött haza
Führer
> a cigánykutató és éjjeli˜r
Dávor
> a horvát, aki Bécsben él s magyarul tanul
Farkas Árpád
> a bhakti-jóga hívő
Giusz
> aki megadja a módját az olvasásnak
Házsé
> a humor-krónikás
Nagy Zoltán
> akinek denevér a hobbija, de verebekb˜l doktorál
Imola
> aki rajong a vulkán-kitörésekért
Zuh Deodáth
> aki a magyarság, a filozófia és a menedzserfoci összefüggéseir˜l értekezik
Guccika és Attila
> az internátusi vitézek
Ági
> az elektronikus zenér˜l
Gyömbér
> aki szerelmes Párizsba
Elemér és Buza
> a divatos emberek
Misi
> aki rosszul választott
Könczey Elemér
> karikaturista
Cilu
> az ex-mikrobiofóbiás
Zágoni Balázs
> a filmkészítés buktatóiról
Timi, Iza és Annamari
> a "srác-fˆz˜k"
Szakáts István és Rarita
> világutazók
László Orth Hunor
> aki zenélni "krémesen" szeret
Karácsonyi Zsolt
> akit Lao-ce segített át a katonaságon
Szabó Attila
> az improvizőr







24 óra hírei 24 óra cikkei
HIRDETÉS