Lorik, aki fixer volt Koszovóban A neve herceget jelent. Mindenkit ismer Pristinában, aki számít: a kapcsolatai révén külföldi újságíroknak szervezett interjúkat. Magas, kidobólegénynek kinéző srác fülbevalóval. Nemrég váltott munkahelyet, mentegetőzik is, hogy az újról nem mesélhet, mert köze van a kormányhoz és a diplomáciához. Nem baj, minket úgyis az érdekel, amit azelőtt csinált. – 1999-től a nemzetközi média érdeklődése Koszovó fele fordult. 1999-től egészen 2001-ig újságíróként dolgoztam, és folyamatosan jöttek a külföldi kollégák, akik a polgárokkal, politikusokkal akartak interjút készíteni. Én és a kollégáim, a fixerek – azok, akik folyékonyan beszéltünk angolul, megvoltak a kapcsolataink, a telefonszámaink – összekötőkként dolgoztunk. Vagyis amikor egy tévéstáb, rádióscsapat vagy egy újság riporterei Pristinába jöttek, megkerestek, elmondták, mit szeretnének, kivel akarják felvenni a kapcsolatot, mi pedig nekiálltunk leszervezni. Higgyétek el, nem könnyű meló... 1999-ben még csak 17 éves voltál, nem? – Egészen pontosan 16, de abban az időben jópár újságíró volt, barátaim, aki hasonló korúak voltak. Mi voltunk az a generáció, akik folyékonyan beszéltünk angolul, másrészt abban a szerencsében részesülhettünk, hogy még szerbül is tanultunk. A korunk amúgy sem számított, nem lehetett ellenőrizni hány évesek vagyunk, hiszen nem voltak személyi igazolványok. Az egyetlen kritérium a jó angol- és szerbtudás volt. Hány fixer van Koszovóban? – Ahány újságíró. Nagyon sok. Nem úgy kell elképzelni a fixereket, mint egy szűk, elszigetelt csoportot, akik akkor lépnek színre, amikor a külföldi sajtósok megjelennek. Ez nem egy olyan meló, amit állandóan lehet csinálni, hanem időszakos. Vannak emberek, akiknek vannak kontaktjaik, és ezt többek között arra is felhasználják, hogy pénzt keressenek. A fixerként megszervezett interjút te újságíróként a saját lapodban vagy rádiódban leközölheted, felhasználhatod – hiszen közösen készítettétek a külföldivel. Ezt persze előre le kell tárgyalni a csapattal, aki felkér téged. Mennyi pénzt lehet így akasztani? – Hát, ez függ az illető médiumtól, aki felkér, és függ a körülményektől. Például a függetlenség kikiáltásának hetében a napidíj 150 euró volt, más napokon 170 euró. Ebben benne van a program leegyeztetése, vezetés, a tolmácsolás. (Akkor nem tűnt fel az ellentmondás, nyilván a függetlenségnapi hajrában több volt a tarifa, mint egy akármilyen napon. Visszahallgattam a felvételt, 150, de szerintem 250-et akart mondani - B. D. T.) Szerencsés generáció tagjának nevezted magad – mit értesz ezalatt pontosan? – Macedóniában nőttem fel. A környezet, amiben éltem, eleve predesztinált arra, hogy megtanuljak macedónul és szerbül. 1982-től a koszovói albánok is kényszerítve voltak arra, hogy megtanuljanak szerbül. 1999 előtt ha kimentél az utcára, és megállított a szerb rendőr, s te nem tudtál szerbül válaszolni neki, megvert. Az ezután következő generációknak már nem jutott ki ebből a borzalomból, amibe bennünket belekényszerítettek. Ők már nem törődnek azzal, hogy megtanuljanak szerbül. Szóval, ilyen értelemben vagyok én „szerencsés generáció” tagja, idézőjelek között. Hiszen nem tarthatom magunkat szerencsésnek, amiért abban az időben éltem. A szerencse amúgyis relatív fogalom, szerencsésnek tarthatom magam bizonyos értelemben, hogy láttam a világ szenvedését, vagy szerencsés vagyok, hogy mindezt a rengeteg borzalmat túléltem. Hol születtél? – Szkopjéban. Ott fejeztem be a középiskolát, majd az egyetemet Pristinában végeztem. Politikatudományt és helyi adminisztrációt tanultam. Az egyetemi diploma feltétele annak, hogy jó munkahelyed, jó fizetésed legyen. Később, mikor már a zuhogó esőben gyalogolunk veszekedő taxisok között, arról beszél, hogy az érvényesüléshez mégis elsősorban jó kapcsolatok kellenek. Ha csak kapcsolatod van, megszerezhetsz egy jó (= felelősséggel járó) melót, de ha nincs tehetséged hozzá, elcseszted – magyarázza. Neki megvolt mindkettő – ilyen értelemben is szerencsés hát. Próbálgatom magamban a definíciókat, egyik sem igazán talál – a koszovói șmecher se igazán. Egészséges adag opportunizmus, extra adag alkalmazkodóképesség, mindehhez irónia, intelligencia és életöröm. A neve herceget jelent. Ha valóban politikára adja a fejét, ahogy tervezi, nem szorul a szerencsekívánatainkra. Megcsinálja. Miért jöttél el Szkopjéból? – Érdekes, mindenki megkérdezi ezt (nevet). Félig-meddig koszovói vagyok. Ha Macedóniában is nőttem fel, a családom egyik fele itt élt. Ugyanúgy elszenvedtem tehát a szerb elnyomást, az atrocitásokat, a veréseket, szemtanúja voltam a legkegyetlenebb jeleneteknek. Már akkor úgy gondoltam, egy napon az országomat függetlennek fogom tudni mondani – Koszovóra ugyanis mindig úgy gondoltam, mint saját országomra. És megértem ezt a napot, február 17-ét. Úgy hallottam, az itteni egyetem nem egy csúcs... – Hát igen, mint ahogy más dolgok sem itt Pristinában (nevet). Az állami egyetem az oktatási rendszer fekete lyuka Koszovóban. A korrupció átszövi a rendszert, s elér a legalacsonyabb szintekig is, a diákokat is befolyásolja. Nincsenek jó körülmények, régimódi oktatási intézmény, reformra szorul. Főleg most, hogy rengeteg magánegyetem nyílt Pristinában, elég nagy a versengés. Persze a kormánynak védenie kell az állami egyetemet. De a diákok inkább a magánegyetemekre mennek, nézz rám, én is magánegyetemen végeztem. 1200 eurót fizettem egy évre. A magánegyetemek többsége akkreditálva van, legalábbis a magánegyetemről kapott diplomádon ott díszeleg az oktatási minisztérium pecsétje. Mekkora a feketepiac? – Sokkal nagyobb, mint képzelnéd (nevet). A gazdasági fejlődés még nem igazán kezdődött el Koszovóban. A nyári donorkonferenciát követően reméljük, bekövetkezik a gazdasági boom. Addig is minden, amit látsz magad körül, feketepiaci termék. Nincs adókontroll, 90 százalékban nincsenek ellenőrizve a pénzmozgások, a vállalkozásokat sem ellenőrzi senki. Több kínai üzletet látsz itt, mint a New York-i Chinatownban. Nincs korrekt verseny, nincs stabil piac. A cigit a duty freeben megveheted 4 euróért, de miért vennéd, ha bárhol máshol 1,5 euró? Mert az, aki az utcán árulja, nem fizet utána adót. Ugyanez történik minden termékkel. Mi az a leggyakoribb kérés, amivel a külföldi újságírók hozzátok fordulnak? – Általában a miniszterelnökkel akarnak találkozni, az elnökkel, Veton Surroival, illetve ha lehetséges, független elemzőkkel. De a legkeresettebb mindenképp a miniszterelnök. Ismerem a legtöbb politikai figurát Koszovóban. Nyilván nem mondhatom, hogy barátok vagyunk, de igazán jó kapcsolatban vagyok mindenkivel. Milyen a koszovói média? Hány újság jelenik meg? – Van kilenc napilap... Atyaég, az rengeteg... – Igen, nagyon sok. Van három országos tévéadó, a helyi televízióstúdiók száma is megüti a húszat, és van vagy 60-70 rádióadó, ebből – de most tényleg csak körülbelül – tíz mondható országosnak. Ez a médiapiac a nulláról indult, és még mindig fejlődőben van. Nehogy azt mondd, hogy ezek mind a piacból élnek... – Nem, dehogy. A 9 napilap eladott példányszáma összesen üti a 26 ezret. Irtó kevés. De mivel ezeknek az újságoknak a nagy részét helyi üzletemberek, illetve politikai pártok finanszírozzák, nem mondhatni, hogy megélhetési gondjaik vannak. A nagy vállalatok, mint a Dukadjini vagy a Mabepex, többnyire azért indítottak újságot, hogy a médiában saját szájuk íze szerint nyomassák saját magukat. Független sajtó?... – Nem találkoztam még eggyel sem. Vannak, akik mondják, hogy most függetlenek, vagy hogy azok voltak vagy lesznek – én nem tudom (nevet). Ezért hagytam abba az újságírást. Csend... illetve tovább bömböl a zene, lehetetlenné téve a sajtószabadságról való további elmélkedést. A klubban egyébként, ahol vagyunk, teltház van – Lorik, aki hamarosan apuka lesz, ezért nem sokat jár mostanában kocsmázni, úgy emlékezett, ez egy csendes, szolid hely, ahol nyugodtan lehet beszélgetni. Ehhez képest épp hogy le tudtunk ülni egy asztalvégre a sörünkkel, amit végül – minden tiltakozásunk ellenére – ő fizetett. Jók a klubjaitok... hogy lehet ez? – Elsősorban azért, mert több mint 30 ezer, valamely nemzetközi szervezetben dolgozó személy él Pristinában. Legalább 500-600 eurót keresnek havonta, tehát megengedhetik maguknak a klubozást. Ugyancsak nagy számban jöttek ide albánok a diaszpórából, akiknek sok pénzük volt, és meg tudtak nyitni egy-egy cuccos éttermet vagy bárt, ahol magas árakkal várják a fizetőképes vendéget, vagyis a nemzetközi szervezet alkalmazottját. Ez egy körbefutó táplálkozási lánc, amely az ENSZ kivonulásával egyre szűkebbé és szűkebbé válik. Akkor ugyanis rengeteg koszovói munka nélkül marad, és ki fognak ürülni ezek a helyek. Kilenc év eufória, majd a függetlenség kikiáltása után tudomásul kell venni: szűkülnek a lehetőségek. Akik még a KFOR-nak vagy az UNMIK-nak dolgoznak, jobb helyzetben vannak, de akik az ENSZ-nek... nem tudják, senki nem tudja, mi lesz velük. Kik kapják a legmagasabb fizetést Pristinában? – Ha nem számoljuk a nemzetközi szervezetek alkalmazottait, a legnagyobb fizetések a médiában vannak. Jól fizetnek még a bankok, az IT-szektor nem annyira elismert és jól fizetett itt. Fejlődőben van ugyan, de még nem éri el egy professzionális politikai elemző, egy pénzügyi menedzser fizetésének a szintjét. A legmagasabb fizetések elérik az ezer eurót, de nem sokkal többet. A nemzetközi szervezeteknél ez az összeg felmehet 2 ezerig. De ha az átlagfizetést nézed, az 150 euró alatt van. Az orvosok, tanárok, magasan képzett értelmiségiek fizetése rendkívül alacsony, 90-120 eurókat keresnek havonta. Borzasztó. Mik a lehetőségei egy frissen végzett orvostanhallgatónak, mondjuk azon kívül, hogy kivándoroljon külföldre? – Igen, a külföldi munka mindig ott van mint lehetőség. A másik az, hogy megpróbál elhelyezkedni a kismillió magánklinika valamelyikén. Ezeket vagy egy magánegyetem, vagy magánszemély indítja. Mint mondtam, nincs kontroll a magánvállalkozások fölött, s ebbe a magánklinikák is beletartoznak. Anarchia uralkodik e tekintetben Koszovóban, és az emberek ebből profitálnak. Mostantól jobb lesz. Azelőtt rengeteg ember, főleg fiatalok mentek ki nyugati országokba. Ahhoz is, hogy itthon valamit elkezdj, pénz kell... – Igen, de nem kell annyira sok pénz. Mennyi kellene szerinted egy magánklinika beindítására? – Mondjuk 50 ezer euró. S egy takarítócéghez? – (Nevet) veszel néhány vödröt, seprűt, befogod a fél családot, és indul a biznisz. Ez így működik. Ekkora munkanélküliséggel muszáj valamit csinálnod. Nem ülhetsz, arra várva, hogy megdögölj. Az emberek többségének van földje, lakása, autója, amit az évek során szerzett, adnak-vesznek, kölcsönkérnek, s ez így működik. S persze a külföldön dolgozók is küldenek haza pénzt. S ne gondoljátok, hogy azért nem festik le a házaikat, mert nincs pénzük. Évről évre halogatják, mert mindig „valami közbejön”. Egész egyszerűen lusták. Kérdezett: Bakk-Dávid Tímea és Sipos Zoltán Az interjú február 29-én este készült Pristinában További infó: Koszovói útinapló [27.3.2008]
|
|