Remus Turda, máramarosi zsidó A mama kiegyezett a tanító nénivel, hogy az egész osztálynyi gyerek közül én ülhessek a legközelebb a csempekályhához. Biztos akart lenni abban, hogy nem fázok meg. Majd felöltöztetett, feltett a szánkóra és akárcsak a tűzifát, engem is elvonszolt az iskoláig. A mama kiegyezett a tanító nénivel, hogy az egész osztálynyi gyerek közül én ülhessek a legközelebb a csempekályhához. Biztos akart lenni abban, hogy nem fázok meg. Kisgyerek korom óta a pajtásaim és a szomszéd gyerekek Jidu-nak becéztek. A becenevem a mai napig sem kopott le rólam, a motorbiciklim JDU feliratú számtáblája is erre utal. Első osztályban zsidó származású volt a tanítónőm is. A nagymamával jól egyeztek, így sok mindenben előnyt élveztem a többiekkel szemben. Rajtam kívül hét zsidó gyerek járt még az osztályba. De nemzetiség szempontjából igen színes baráti körhöz tartoztam, ugyanis Máramarosszigeten számottevő ukrán, magyar és román közösség élt akkoriban. A két világháború között éltek itt többségben magyarok, majd demográfiai változások mentek végbe: egy ideig a zsidó közösség arányaiban egyforma volt a románnal. Családok százai laktak itt, a zsinagógában külön felnőtt- és gyerekkórus is működött. Én is tagja voltam a kórusnak, most is énekelek, csakhogy most már a felnőttkórusban. Minden vasárnap Talmud-Tora órát tartott a rabbi. Ő tanított héberül írni és olvasni; sajnos azóta mindent elfelejtettem, mert nem gyakoroltam. A rabbi órája után a zsidók történelmét tanította a közösség egyik női tagja. A történelemóra után pedig a kóruspróba következett. A mai napig megtartok minden fontos ünnepet. Idővel Sarah és Rachela kislányaimat is bevezetem majd a zsidó közösségbe, de még a nagyobbik lányom is túl kicsi ahhoz, hogy részt vegyen a közösség életében. A Pészak, azaz a zsidó húsvét, vagy pászkaünnep, az egyiptomi kivonulás ünnepe az egyik legfontosabb, akárcsak a fény ünnepe a hanuka. A két fő ünnep mellett a purimot is megüljük: ez a zsidó farsang. Ilyenkor maskarákat öltünk és a zsidó közösség együtt ünnepel. Általában rabbinak öltözöm, nem nehéz eljátszani a szerepet, mikor ki van nőve a szakállam. Zsidó társaimmal gyerekekként soha nem vonultunk félre, viszont velük többet érintkeztem: vasárnaponként a zsinagógában is találkoztunk, de egyébként mindig együtt játszottunk a többiekkel. Nekünk, zsidóknak jól ment sorunk, mert a családjaink részesei voltak egy nemzetközi programnak, amely a lágerek túlélőit és ezek családját támogatja. A kommunizmus idején rendszeresen kapott a nagyi a shopban levásárolható ételjegyet, amelynek az értéke dollárban volt feltüntetve. Így '86-ban például Toblerone csokoládét ehettem, vagy Wrigley rágógumit rághattam. A pajtáskáim jól éltek mellettem, kaptak ők is a finomságokból eleget. Én, a nagyi pártfogoltja, kiskirályként éltem: a negyedik emeleten laktunk, az én tisztem volt a szeméthordás. De amikor hideg volt, vagy esett az eső, akkor a nagyi mindig valamelyik barátomra bízta a munkát, ők kellett levigyék a szemetet. Kárpótlásul pedig kaptak shopból vásárolt csokit. Nagyanyám őrangyalként vigyázott rám. Két ellenőrzőm volt, egyik a hivatalos, abba kerültek a valódi jegyeim. A másikat pedig nagyanyám szerezte nekem, hogy miként, azt csak ő tudta. További bonyodalmakat szült a kettős ellenőrző-vezetés, mert egyszer csak édesanyámat szülői értekezletre hívták, ahol a jegyeket is a szülők tudomására hozták. Nagyanyám annál talpraesettebb volt, minthogy hagyja, hogy lebukjunk: az értekezlet előtt belopózott a tanári szobába és átjavítgatta a katalógusban a jegyeimet, hogy édesanyámmal meg ne gyűljön a bajom. Miután a szüleim elváltak, apám Izraelbe költözött. Én itt maradtam anyámmal, aki később újból férjhez ment. Mostohaapám fakitermeléssel foglalkozott, minden nyáron, mikor vakációt kaptam, beálltam dolgozni a lerakatba. Egyik reggel látta a nagyi, hogy nem szívesen kelnék fel. Egyszer csak megbökött, s azt mondta nekem, bújjak oda vissza a paplan alá, megmondja ő mostohaapámnak, hogy azért nem megyek dolgozni, mert beteg vagyok. A bal alkarján Dávid csillagát ábrázoló tetoválás sárgállik. Kérdezem, miért viseli. – Az Auschwitzbe hurcolt családból csupán nagyanyám és fivére menekült meg. Mindkettőjüknek a karjára volt tetoválva a sorszám. Mikor hazakerültek, a nagyi fivére Izraelbe költözött, nagyanyám pedig férjhez ment egy román kereskedőhöz. Azonban bármilyen jómódúak voltak, nagyanyámnak nem sikerült feloldania a koncentrációs táborbeli traumáját: mindenhova, még akkor is, ha nem ment ki a házból, magával hordott egy zacskót, s benne egy szendvicset. Az ő emlékére tetováltattam a csillagot a karomra. Gondoltál-e már arra, hogy Izraelbe költözzél? – A papírokat beadtam, még mielőtt megnősültem volna. Kíváncsi voltam, milyen lehetne ott az élet, de most már nincs motivációm az elköltözéshez. Ott sem várna sokkal több, lehet még annyi sem, mint amennyit itthon megvalósítottam. Ráadásul rengeteg orosz zsidó költözött oda mostanában. Apám szerint a frissen odaköltöző nem sok eséllyel leli meg boldogulását, ha nem ismeri az orosz nyelvet. Néha Tenerifére, az Egyesült Államokba, Olaszországba, Kanadába költözött barátaim látogatóba jönnek hozzánk. Mérhetetlenül boldog vagyok, mikor kinéznek a házam ablakán, és azt hallom tőlük: bárcsak ilyen kilátásra nézne az ő ablakuk is... Kertész Melinda [16:51;03.01.2008]
|
|