Hirschfeld Éva és Ida, műlégykötők Letűnt kort idéző darabokkal bebútorozott úri lakásban lakik a hetvenhét és nyolcvan éves Éva és Ida néni. Világéletükben műlegyeket kötöztek: az igazi horgász saját magának készíti el a csaliját – vallják. Vannak itt méhecskék, fenyőhangyák, vékonytestű darazsak, szürke és kékszúnyogok, egynapos legyek, majd itt sorakoznak a nagyon díszesek: ezek a kis pillék, amelyek esténként repülnek a fényre, kis színes májusi pillangók: sárgák, zöldek – ők is szépecskék – mutatja a többb száz darabból álló műlégygyűjteményt Ida néni. Eközben Éva néni műlégykötésről szóló könyveket és fakult borítójú horgászlapokat keres elő. Majd mesélni kezdenek. Mikor kezdtek el műlégykötéssel foglalkozni? Hirschfeld Ida: Gyerekkorunkban segítettünk édesapánknak, Hirschfeld Sándornak: szenvedélyes sporthorgász, vadász volt, saját magának, de még barátainak is készített hegyivízi horgászathoz szükséges műlegyeket. Az első világháború előtt Németországban dolgozott, ott tanulta meg, hogyan kell műlegyeket kötni, hiszen Angliában és Németországban őshonos a horgászatnak ez a fajtája. Mivel kedves, érdekes kézimunka, leánygyermekek lévén, mi is elkezdtünk érdeklődni a műlégykészítés iránt. Édesapánk egyszer leültetett, s megmutatta, hogy kell csinálni. Később fiatal korunkban mi is járogattunk a hegyi vizekre horgászni, ekkor már mi készítettünk magunknak műlegyeket, hiszen különleges elégtétel, ha valaki a saját maga által készített csalétekkel fogja ki a halat. Mindig jól telt a víz partján, még akkor is, mikor nem fogtunk egyetlen halat sem, a fontos számunkra az volt, hogy kint lehettünk a friss levegőn és figyelhettük a természetet. Miben különbözik a műlegyes horgászat a hagyományos pecázástól? H. I.: A műlegyes horgászat állandó mozgással jár, nem pedig abból, hogy leülünk a víz partjára és bedobjuk a csalit, arra várva, hogy valami a horogra akadjon. Sajátos felszerelés kell ehhez a fajta horgászathoz: más bot, orsó, zsineg szükséges, a horgász pedig folyton „tornászik”, amint a víz tetejére dobálja a legyeket. A horgásznak jó szeme és reflexei kell, hogy legyenek: mielőtt megérezné, hogy nem igazi legyet fogott, a műlégy után kapó halat azonnal ki kell rántani, mert különben kiköpheti a csalit. Honnan inspirálódhat egy kezdő műlégykészítő? Hirschfeld Éva: 1904-ben Max von dem Borne Angelfischerei című könyvének már a negyedik kiadása jelent meg, ebben a szerző részletesen leírja a műlégykészítés technikáját, és megnevezi az ehhez szükséges anyagokat. Angliában a Hardy cégnek a múlt század elején már különböző katalógusai is megjelentek. Az 1920-as években ezekben közlik, hogy milyen horgászati felszereléseket lehet beszerezni náluk. Mi az édesapánk kísérletezései és a tőle megmaradt kiadványok alapján kötjük a műlegyeket. Édesapánk egész életében vizsgálta, hogy itt nálunk milyen csalétkeket lehet használni: a horgásznak az első dolga megnézni, hogy mi van az első kifogott hal gyomrában. Ennek alapján kell kiválasztania a megfelelő csalit. Apukánk legtöbbször műlegyekkel horgászott, amely különböző anyagokból készül: tollból, selyemből, gyapjúból – amennyire lehet, utánoznia kell a bogarakat, de léteznek fantázialegyek is. Angliában vagy Németországban több mint ezerféle legyet használnak, Romániában kétszáz félét különböztetünk meg. Nemcsak legyekkel lehet halat fogni: létezik az úgynevezett villantó vagy spinner, ami kicsi fém halutánzat, vagy kiskanál. Közvetlenül a II. világháború után nem gyártottak ilyesmit, és a Fierul edényüzletben a horgászok felvásárolták az egész kis- és mokkáskanál készletet – akkora lett az árucikkhiány, hogy a kereskedő végül egyetlen kanalat sem volt hajlandó eladni nekik. A horgászok a kiskanalat átfúrták, felszerelték erre a horgot és így fogták a halakat. A nyomorúság kreatívvá teszi az embert: a vízihólyagot – egy vízzel teli pingponglabdaszerű átlátszó golyócskát, amely súlyt ad a zsinórnak, hogy távolra lehessen hajítani a horgot – például pingponglabdával helyettesítették. Önök hányféle legyet állítanak elő? H. I.: Az igényekhez igazodunk. Bármilyen legyet tudunk kötni, amihez mintát és alapanyagot kapunk – nagyon sokféle anyag kell: vadmadarak tolla, szőrmék, gyapjúszálak – ezekben a német szakkönyvekben pontosan le van írva, hogy milyen madárnak vagy állatnak melyik részéről származó tollából, gyapjából kell bizonyos fajta legyet kötni. Az ún. klasszikus legyeknek, amelyek a nyugati prospektusokban több évtizede, sőt a tizenkilencedik század végétől fogva ugyanazon a néven szerepelnek, megvan a pontos leírása ezekben a kiadványokban. Aki saját magának készíti el ezeket a legyeket, ezeket a könyveket kellene tanulmányoznia, hiszen nem teljesen mindegy, hogy milyen sorrendben kötözzük az anyagokat a horogra, mivel nem biztos, hogy a kívánt eredményt érjük el. Ismerek egy olyan történetet, hogy egy paraszt a a Dregán völgyében a condrájából kihúzott egy gyapjúszálat, a kakast egy kicsit nyaktájékon megtépázta, és egy meggörbített gombostűre feltekergette és ezzel jó nagy halakat fogott. Honnan szerzik be az alapanyagokat? H.I.: Még mindig vannak jó barátok, akik vadásznak, a piacon pedig mindig kapható kakas. Svéd horgászokkal beszéltünk, akik elmondták, hogy klubjuk van. Télen, mikor a horgászszezonnak vége, összeülnek: mindenki viszi a kis műlégykötő felszerelését, és egymástól tanulják el a fortélyokat. Mikor eljön a horgászszezon, a víz partjára is viszik magukkal a hozzávalókat. Megrázzák a környező bokrokat, és megnézik, hogy milyen bogarak esnek le róluk, és ezekhez hasonló legyeket próbálnak kötni. Most már minden horgászboltban lehet műlégykötő felszerelést vásárolni, amely kicsi satukat, horgokat, csipeszeket tartalmaz. Az alapfelszerelés a satu, amelyet azonban egyébbel is lehet helyettesíteni. A lényeg az, hogy a horog valahova stabilan be legyen ékelve, hogy mindkét kéz szabad legyen. Milyen mozzanatai vannak a műlégykészítésnek? H.I.: Először is a horgot rögzíteni kell, majd egy vékony kötözőcérnával az anyagokat a kívánt sorrendben kell a horogra kötni. Minden toll, vagy a szőrme rögzítése után csomót kell kötni, hogy ne bomoljon ki. A bogár felépítésében a nyakrész kialakításakor különös tekintettel kell lenni a bolyhokra. Ide a kakas nyaktollait használjuk: az elálló pihék utánozzák a bogár lábait. Amikor a műlégy elázik, ezek a bolyhok összecsomósodnak és úgy néz ki, mint a bogár, amelyik szétterpesztett lábakkal a víz tetején próbál evickélni. A műlegyek két nagy családba sorolhatók: vannak az úgynevezett száraz legyek. Azért hívják így, mert a kakastollnak a pihéibe levegőbuborékok szorulnak, és ezek fenntartják a víz színén a műlegyet. Majd vannak a vizes legyek, amelyek fogoly hasán levő tollakból készülnek. Ezek a tollak pöttyösek, szürkében, barnában, krémszínben pompáznak. Lágy tollak, könnyen megáznak, így egy kicsit mélyebbre süllyednek a vízben. Ezek a vizeslegyeket utánozzák. Majd vannak a nimfák, álcák, amelyek a víz alatt élnek. Az ezeket utánozó legyeket súlyosabbra kell készíteni, hogy lesüllyedhessenek. Vannak méhecskék, fenyőhangyák, vékonytestű darazsak, a szürke és a kékszúnyogok, egynapos legyek, majd vannak a nagyon díszesek: ezek a kis pillék, amelyek esténként repülnek a fényre, meg a májusi pillangók: sárgák, zöldek – ők is szépecskék. Majd vannak ezek a kis világoskékek: ezek fantázialegyek. A zöme fantázialégy, de nagyon szépen lehet velük horgászni. Édesapánk annak idején a Kárpát vadász-horgászlapban közölt cikkeket, majd '83-ban, mikor meghalt, a Vânătorul şi pescarul sportiv című lapban közöltek cikket róla. Sőt, annak idején ennél az asztalnál ült Sadoveanu, Pop Ionel, az ügyvéd, aki képviselő is volt, és Pop Alexandru, a sebészprofesszor, mind tanácsért jöttek. Édesapánktól mindenikük műlegyet is kapott a tanács mellé. Kilencvenévesen még a tavon evezett, horgászott és élvezte a természet szépségét. Mi is általa szerettük meg a természetet, együtt minden hegyet bebarangoltunk. Akkoriban körülményesebb vállalkozás volt a hegyeket megközelíteni, mert nehéz volt a felszerelés. Mielőtt útnak indultunk, nézegettük, hogy mi kerüljön a csomagba, majd méricskéltük, hogy azért a súlya ne haladja meg a huszonöt kilót. Örülünk, hogy elmentünk, mert sok kedves emlékünk maradt: a diapozitívok, a régi fényképek... H. É.: Sajnos a mai horgászati lehetőségek az országban még mindig eléggé szomorúak: a vizeket nem őrzik kellőképpen, nem pótolják friss ivadékkal a halállományt. Az erdőirtással elég sok halikra és kicsi hal elpusztul, mivel belekerülnek a vízbe a vékony faágak, a fenyő tűlevele, erjednek, rothadnak és megölik a fiatal halivadékot. A pisztráng például csak tiszta és oxigéndús vízben marad meg. Gyerekkorunkban édesapánk mesélte, hogy zsúfolásig tele voltak a vizek hallal. Most hova érdemes horgászni menni? H.I.: Sebespisztráng-horgászatra a folyók felső folyásához kell menni, a forráshoz minél közelebb: például a Tisza, a Maros, a Körösök felső vidékére, a Járához, a Hideg- és a Melegszamos felső felébe, a Zsil völgyébe: oda, ahol a víz kristálytiszta és gyors folyású. Sebespisztrángot nem lehet a piacon kapni: azok tavi pisztrángok, szivárványos pisztrángok. A hegyivizi halaknak nagyon fürgének kell lenniük, mert ott sebes folyású a víz. Ettől a fürgeségüktől olyan különlegesen zamatos a húsuk. Kérdezett: Kertész Melinda [11.9.2007]
|
|