Nemcsak báró, hanem ügyvéd, közgazdász, de főleg megszállott vadász. Ezenkívül még egy hobbinak hódol: a zene már gyerekkorától fogva rabul ejtette. Templomi orgonákból csalogatja ki a komolyzene taktusait.
Edzetlen szem első pillantásra nem fedezné fel, de figyelmesebben szemlélve egyértelműek a jelek: a szőkés vörös haj, a kék szem, a feszes testtartás; a visszafogott modor, de ugyanakkor érdeklődő és nyílt tekintet, no meg a gáláns taglejtések – ezt nem lehet tanulni: elárulják,
igazi hús-(kék)vér előkelőséggel beszélek.
A negyven fokos nyári melegben is szigorúan a lábszárához tapad a vadászcsizma, ez a mindenkori lábbelije, mondja
Bernhard Gittler, az osztrák báró.
- Biztos vagyok benne, hogy a vadászat iránti rajongásomat a felmenőimtől örököltem. Leginkább szarvasra vadászok, kutyákkal: amikor vadászni megyek, két órakor kelek, és hallgatózom, melyik irányból jön a szarvasbőgés. Elindulok a hang irányába, van amikor két-három órát is kell bandukolnom az erdőn keresztül. Amikor a szarvas már feltűnik a láthatáron, a bőgése megremegteti a talajt, de az ember lelkét is – elmondhatatlan ez az érzés. Ekkor következik be a vadászat tetőfoka – csak ketten vagyunk és két lehetőség: vagy elejtem, vagy elmenekül.
Történt egyszer,
hogy egy máramarosi erdőben vadásztam, az ukrán határ közelében. El is ejtettem egy szarvast, majd megnyúztam egy vadászkéssel, amelyet nagyapámtól örököltem. Mindig is felnéztem rokonomra, a kés szellemi értéke számomra felbecsülhetetlen. Mikor a szállásra visszaérkeztünk vadász társaimmal, a kést nem találtam sehol.
Eldöntöttem, visszamegyek a terepjárómmal, amelyben két vadászpuskát felejtettem. Nem találtam meg azt a helyet, ahol a szarvast elejtettem, ehelyett az erdőn keresztül húzódó ukrán-román határt léptem át.
Hamarosan kér határőr bukkant elő a rengetegből. Egyikük rám szegezte a fegyverét, majd megmotozott. A másik a terepjárómban fedezte fel a két puskát. Baljós tekintettel néztek rám, hiába próbáltam beszélni velük, nem értettek egyetlen általam beszélt nyelven sem. Gyanújuk egyre csak erősödött, már-már terroristának néztek. Kézzel-lábbal magyaráztam nekik, mi járatban vagyok, míg végül sikerült megértenünk egymást.
A vadászat iránti szenvedélye, a falról lenéző trófeák, hogyan egyeztethetőek össze a zenéért való rajongásával?
– A zenéhez nem elég az ösztön, szükséges a tehetség. Kiváltképpen templomokban szeretek játszani, hiszen a legkedvesebb hangszerem az orgona. Csellózni is szeretek, kamarazenét, kvartettet játszom legszívesebben: tizenhárom évig tagja voltam a bécsi filharmónia zenekarának.
Ennek ellenére a törvényszéken dolgozik... Miért választotta az ügyvédi pályát?
- Ez is családi hagyomány. Az elővigyázatosság is ezt követelte tőlem. Az élet minden terén nehéz szólóban játszani, a zene esetében veszélyes is, mert ha például a zenész eltöri az ujját, gyógyulása után sem tud már úgy teljesíteni, mint azelőtt.
Ezután Gittler elmeséli, zenei tanulmányaival egy időben jogot tanult, emellett még a közgazdász oklevele is van. Segíti az ügyvédi munkájában, jobb rálátása van a dolgokra – mondja.
A családfájáról faggatom, és fel is merül egy érdekes arc a múltból:
– A családfa kétszáz évre nyúlik vissza, a szépapámtól számoljuk, aki Csehországból jött Bécsbe. Híres patológusként alapította meg az első bécsi orvosi iskolát. Emellett filozófusként és politikusként is ismert volt. Nyolcezer holttestet boncolt, megállapította a halált okozó tényezőket – erről két tanulmánykönyvet írt, ezt a két munkát tekintette életművének.”
A báró még elmondja, Erdélyben szerette meg a szalonna-hagyma kombinációt, a román parasztos konyháért pedig egyenesen rajong (miután megkínáltam a tejfeles-tehéntúrós gombócomból, a papanasból, ő is rendelt egy adagot). Nem szoktak furcsán reagálni az emberek, mikor megtudják, hogy báró, hiszen nem is szokta elmondani. Különben a hajdani osztrák-magyar monarchia területén rengeteg nemes származású ember él, nem kell mítoszokat generálni – így Gittler.
Kérdezett: Kertész Melinda