Balázs Imre József, aki belülről fordítja ki a medvét „(...) a humor többek közt arra jó, hogy a legmozdíthatatlanabbnak vélt dolgokat is derűvel tudja megmozgatni” Balázs Imre József: - Nem tudom. Talán az, hogy jól éreztem magam azokkal a kötetekkel körbevéve. Nem olyan megnyugodottan jól, hanem máshogyan, mint addigi könyvek közt. Az, hogy matematikusnak készültem, nem azt jelentette, hogy addig ne olvastam volna sokat. Hosszú nyaraim teltek el azzal, hogy végigolvastam Dumas-tól amit lehetett, a teljes három testőr-sorozatot, a Monte Cristo grófját, meg amit szoktak akkoriban az emberek: Verne, Karl May, J. F. Cooper, P. G. Wodehouse, Gerald Durrell, Stephen Leacock, Isaac Asimov – és általában a Kozmosz Fantasztikus Könyvek teljes elérhető sorozata. Ezek voltak azok a könyvek, amelyeket a saját szobámban is hajlandó voltam tartani úgy tizenöt éves koromig. Hát ez elég tipikus, nem? Aztán valahol a kamaszkor közepén ez a Szilágyi Domokos-emlék, amelyikben szerintem sok más szerző is szerepelhetett volna. Mint mikor Münchhausen báró lenyúl a medve torkán, és belülről kifordítja a medvét, úgy jártam én akkor. Persze én voltam a medve. De mégis, miben volt ez más, mint az addigiak? - A hang volt más. Erősen éreztem, hogy hozzám (vagy rólam) szól, miközben meg is kavart. Nem úgy, mint mondjuk Gerald Durrell, aki megint csak rólam is szólt egy kicsit, de nem kellett miatta mássá lenni. Utólag azt hiszem, a komolyságnak és az iróniának az a keveredése volt a döntő, ami máig is fontos nekem az irodalomban. Volt később más szerző, más hatás, ami végleg az irodalom mellé állított, vagy már akkor nem gondolkodtál névsorokban? - Elkezdtem figyelni az embereket, ahogy irodalomról, írókról beszélnek, a hangsúlyt vagy konkrétan azt, amit mondanak. Ez aztán ritkán vitt félre. Így találtam rá nagyon különböző szerzőkre – Pilinszkyre, Dsidára, Ecóra, Karácsony Benőre, Borgesre, Nietzschére, Rilkére, Yeatsre, Oravecz Imrére, Petri Györgyre, Kemény Istvánra. Folytathatnám még: Szerb Antal, G. K. Chesterton. Ezek nem mind épültek aztán tovább bennem, de mind több volt, mint futó élmény. Most egy névsort mondtam el neked, de közben inkább azt szerettem volna mondani, hogy nem a névsor fontos, hanem hogy legyen az életedben legalább egy-két olyan könyvélmény, ami a felnőtté váláshoz, a saját út megtalálásához kapcsolódik. Máshonnan nézed az irodalmat, szokás mondani rólad. Mi szükséges ehhez a „másképpen nézéshez”? – Nem tudom – eléggé normális ember vagyok, azt hiszem. De ez még az irodalomban sem elég „más”, ugye? Egy fokkal komolyabban: én az empátiával hoznám kapcsolatba. Egy ideig teljesen magamba zárulva léteztem, nem tudtam figyelni a mások jelzéseire. Aztán – valamikor a Szilágyi Domokos-féle kamaszkori epizód környékén, de attól függetlenül – ez is átfordult. Azóta egyre gyakrabban jut nekem olyan szerep, amikor mások gondolatmenetébe kell belehelyezkednem, mások fejével kell gondolkodnom. Szerkesztés, moderátorkodás, tanítás is, de nemcsak. Ez bárhol, egy asztal mellett, észrevétlenül is működik. Miért ne működne könyvekkel is? Több írásodban közelítettél az irodalomhoz a humor felől (József Attilánál, avantgárd szerzőknél, parodistáknál), ez miért van így? Nagyon besavanyodott kultúrát találtál? – Inkább pozícióvédőt. Saját fontosságát, túlélési képességeit túlértékelőt. Ettől van benne egy jó adag emelkedettség és pátosz. Helyüket keresik a dolgok, és a humor többek közt arra jó, hogy a legmozdíthatatlanabbnak vélt dolgokat is derűvel tudja megmozgatni. Volt egy versciklusod az első verseskötetedben. Megtudtad végül, hogy „ki viszi haza a buszsofőrt?” – Állítólag a „buszsofőrszállító autóbusz”-ról szóló versem állt a legközelebb a valósághoz. De azt nem kérdeztem meg azóta sem a közlekedési vállalattól, hogy ki viszi haza a buszsofőrszállító autóbusz sofőrét. Most van nyomdában a Vidrakönyv című versesköteted. A vidrák honnan jönnek a képbe? – Megszerettem őket, teljesen irracionálisan és megindokolhatatlanul. 2002-ben elkezdtem verseket írni a vidrákról vagy a vidráról, és folyamatosan írtam őket 2006-ig. Kiderült, hogy a vidra egy mitikus lény, mint mondjuk az egyszarvú, csak még nem írták meg a mitológiáját. Ezek alteregók, vagy csak a másféle közelítésmódok lehetőségei? – Mármint a buszsofőr és a vidra? Hát igen, ezek nagyon másféle közelítésmódok valamihez. Vagy inkább valamikhez. A nagyobb versciklusokban egyébként épp az a jó, hogy ott versről versre újrakezdhető például az a kérdés, hogy mi a vidra. Vagy hogy mihez kellene közelíteni. Mondtam valamit az emelkedettségről a pozícióvédő kultúra kapcsán. Az emelkedettséggel meg kell küzdeni. Azt hiszem, nem csak nekem, hanem egész generációknak. A Vidrakönyv, ha úgy tetszik, egy egyéni gerillakísérlet, amelyiknek egyik tétje az emelkedettséggel, a dolgok komolyan vehetőségével kapcsolatos. Van másik tétje is? – Van, de azt nem árulom el. Kérdezett: Vári Csaba [1.11.2006]
|
|