Júlia, aki 77 évesen e-mailezik és chattel „Visítottam az örömtől, amikor az első levelet megírtam.” Júlia: – A mobiltelefont ajándékba kaptam, nyugdíjasként nem lett volna pénzem megvenni. Az első számítógépemet szintén ajándékba kaptam egy Romániából elszármazott egyetemi tanártól, aki most Berlinben él. Ő a Bazaro eszperantó újság készítéséhez küldött nekem egy ócska gépet. Tízéves korom óta gépelek írógéppel, úgyhogy ez (a billentyűkre mutat) nem volt nehéz. Arra megtanítottak, hogy kell be- és kikapcsolni a gépet – óriási öröm volt, mikor ezt egyedül meg tudtam csinálni. Akkor bejött az internet – mondták, hogy ha van számítógép, akkor lehet internet is. Most már a levelezésem 75-80%-a interneten keresztül megy, a postaládámba már nagyon ritkán jön egy-egy levél. Visítottam az örömtől, amikor az első levelet megírtam és miután elküldtem, mondták, hogy már meg is érkezett a címzetthez. Percek múlva vissza is jött a válasz, a mennyekben éreztem magam. Borzasztóan tudtam ezt élvezni. A világ minden részéről, Afrikából, Ázsiából vagy Ausztráliából küldenek nekem újságcikkeket, én megnyomom a gombot és itt van – hihetetlen. Aztán felfedeztem a hírhálókat, a Transindexet, meg most már a hvg.hu-ra is beléptem. Épp tegnap este volt a nagy öröm, mert a hvg.hu-n három-nullra vertem a dámajátékban partnerem, faképnél is hagyott. Imádok játszani. Nem hiába voltam 25 évig bábszínésznő, nekem a játék a mindenem. Egy ismerősöm megadta a blogjának a címét. Mondom, mi az a blog? Nézem, te jó Isten, ez egy exhibicionista nyilvános naplószerűség, vagy valami ehhez hasonló. Sajnos most megint nem működik tisztességesen a hangszóróm, úgyhogy nem tudok sem zenét hallgatni, sem pedig Skype-on beszélgetni – viszont a chat az megy, írom, válaszol, írom, válaszol. Óriási öröm, hogy életem alkonyán ilyen hatalmas ajándékot kaptam. Aztán kellett vennem egy új gépet – a régi gép működött, nem volt vele gond, csak borzasztóan lassan ment. Leütöttem egy gombot és fél órát kellett várakozni, míg hajlandó volt elindulni. Ez is használt... És milyen? – Ezt ne kérdezd tőlem, ‘98-as, nem tudom mi... nem is érdekel. Megy, működik, kész. Ugyanúgy, mint a vasaló, vagy a mosógép, vagy a mobiltelefon. A jövőben még milyen technikai újításokra kell számítani szerinted? – Gyógyíthatatlan optimista vagyok, ezt édesapámtól örököltem. Ezt már nem érem meg, de nagyon reménykedem abban, hogy az emberiség el fog jutni oda, hogy mindent, amit hozott ez a fantasztikus technika, egy idő után tényleg jóra használja. Tehát konkrétan el tudom képzelni, hogy sem Afrikában, sem Indiában, sehol a világon sem éhen halni, sem szomjan halni nem fognak gyerekek, hogy fel fogják fedezni az AIDS-nek, a ráknak is az ellenszerét. Azt viszont nem tudom elképzelni, hogy embert klónozzanak – ez ellen tiltakozik valami bennem. Abban is hiszek, hogy van élet a Földön kívül. Nekem ugyan nem volt szerencsém találkozni velük, de olvasok ilyen regényeket és el tudom képzelni, hogy ez igaz. Lehet, hogy tényleg van olyan civilizáció, mely sokkal fejlettebb, mint mi, akik segítenek rajtunk, csak nem tudunk róla, ahogy egy hangya sem tud arról, ha én odahajolok és odateszek neki egy fűszálat, hogy könnyebben tudjon továbbmenni. Ott voltál, amikor a film még gyerekcipőben járt. Vajon a számítógép-internet mennyire hasonlít arra a korszakra, amikor felfedezték a mozgóképet? – Nem tudom ezt így összehasonlítani. Az emberek leülnek és megnéznek egy filmet. De itt te magad csinálsz valamit, ez nem magától megy. Nem csak be kell kapcsolnod, hanem valamit működnöd kell, hogy valami legyen. Rajtad keresztül, a te kíváncsiságoddal történik minden. Úgyhogy én a számítógépet sokkal többre tartom. Persze ezt lehet rosszra is használni: jönnek ezek a hülye üzenetek – kiszűröm, kész és egyre kevesebb van. Azért meg vagyok győződve arról, hogy az emberek többsége jó, dehát vannak csacsi emberek vagy beteg emberek inkább, akiket inkább szánni lehet ezért a gyűlöletért, ami bennük van. Az tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy... – Nahát, finom kérdés, köszi. Szóval én nem vagyok egy Voltaire, de rengeteg levelet megírtam már az életben. Ezt mindig csak elrettentő példaként mondom, de az idén lesz ötven éve, hogy eszperantista lettem. Amikor nem volt elég levelezőtársam, közzétettem egy hirdetést, akkor 25 országból 76 levelet kaptam. Aztán hét kongresszuson vettem részt és ki tudja hány konferencián meg egyéb nemzetközi rendezvényen, ahol mind csak szaporodott a barátoknak a száma. Ez azt jelentette, hogy mind több és több időre lett volna szükség, ami nincsen elég soha, különösen akkor, ha az ember idősödik, lassul, butul. Én mindig azt szoktam mondani, hogy nekem túl sok barátom van az időmhöz képest. Közben eszperantó novellákat írok – meg is jelent egy kis kötetem 15 írással. Most egy kicsi, de hatalmas értékű könyvet állítok össze. Van egy rovata a Bazaro-nak, amit én szerkesztek, ahol arra a kérdésre kell válaszolni, hogy „mikor voltál életedben a legboldogabb?”. Összegyűlt 100 válasz, ezeket a válaszokat szeretném kiadni egy kis kötetben. Lesz benne néhány grafika is, hiszen festőművészek, grafikusok is „válaszoltak” erre a kérdésre, természetesen nem szóban, hanem rajzban. Hány baráttal levelezel? – Hát a szörnyű valóság az, hogy tavalyról még van 30-35 megválaszolatlan levelem. Nem is tudok pontos számot mondani, attól félek, hogy több mint 100 emberrel tartom a kapcsolatot most is. Egyszer eszembe jutott, hogy meg kellene írnom az „utolsó levelem”, hogy ne haragudjanak, én már nagyon öreg vagyok, arról nem is beszélve, hogy iszonyú sokba került a bélyeg. Szerencsére ez a számítógéppel megolcsult. Viszont nem tudom megtenni, szeretek levelet írni. Levelet kapni is szeretek, természetesen. Nekem műfajom a levélírás. Valamikor nagyon dinamikusan fejlődött az eszperantó közösség, mára azonban ez a lendület megtört. Miért? – 1887-ben jelent meg az első nyelvtankönyv, ez egy Zamenhof nevű lengyel zsidó szemorvos alkotása. Elindult a nyelv, és gyönyörűen fejlődött. Aztán jött a Deutschland über alles Hitlerrel, aztán Sztálin az ő oroszával, végül Ceausescu a román nyelvvel – volt egy Graur nevű akadémikus, ő amikor Finnországban volt a ‘60-as években egy nyelvészeti konferencia, azt a javaslatot tette, hogy legyen a román nyelv a nemzetközi nyelv, mert az a legszebb-legegyszerűbb nyelv a világon. Nem is kell mondanom, hogy viszonyultak ehhez a javaslathoz. Még Gheorghiu-Dej idejében egy csomó kérvényt adtunk be, úgyhogy megtűrték az eszperantó nyelvet, de nem segítették soha. Aztán ’89 után, mint minden, ami addig tilos volt, szabaddá vált. Így Romániában több városban is vannak eszperantó klubok, és elindult az eszperantó-élet mindenhol. Többször volt volt szó arról, hogy 80 évesen „nyugdíjba” mész. Igaz ez? – Igen, nem is illik egy vénasszonynak ennyire aktívnak lenni. Ez kedvesen úgy fogalmaztam meg, hogy 80 éves koromon túl elkezdek úriasszony-életet élni. Vagyis hogy csak azt teszem, amihez kedvem van. Hagyom majd egy kicsit a fiatalokat is érvényesülni. Ott van az unitárius nőszövetség, melynek oszlopos tagja vagyok, ahogy mondani szokás (nevet), eszperantó-kör, Biblia-kör, satöbbi. Vasárnap a templom, ugye. A szokásos házimunka – főzés, mosás, bevásárlás mellett – ott van a kézimunka, meg tanítok is. Két évvel ezelőtt, amikor 75 éves voltam azt mondtam, addig szeretnék élni, amíg 100 könyvet elolvasok. Hát ahhoz idő kell... de nincsen elég időm játszani, nincsen elég időm zongorázni sem, vagy sétálni is szeretnék, beszélgetni. Így ahogy most veled beszélgetek, persze úgy, hogy közben te is mondod a tiédet. Mert ha a kölcsönösség hiányzik, akkor megette a fene az egészet – úgyhogy legközelebb én készítek veled egy ilyen interjút. [1.3.2006]
|
|