Yale, aki kelet-európai zsidó hagyományokat kutat “Olyan volt ez, hogy én tudtam, hogy ő tudja, hogy én tudom.” Yale Strom: – Húsz éve még sokkal több zsidó élt Kolozsváron. Volt héber iskola, meg zsidó kórus is létezett, így elég sok vallásos és világi program közt lehetett válogatni. Azóta a fiatalabbak közül sokan kivándoroltak Izraelbe vagy Nyugatra, az idősebb generáció fölött pedig eljárt az idő – most már csak körülbelül 200 zsidó él a városban, talán 500, ha a vegyes házasságból származó leszármazottaikat is figyelembe vesszük. Paradox módon a zsidó kultúra épp most van újjászületőben, amikor egyre kevesebb zsidó él itt – 1989 óta az emberek egyre jobban érdeklődnek a zsidó zene, ételek, történelem iránt. Lassan zsidó tematikájú művészet is születik, az emberek kezdenek beszélni erről. Milyen volt az első kolozsvári utad? – Egy nagyon kemény tél után, 1985 márciusában jártam itt először, Bryan Blue nevű barátommal. Iasi-ból érkeztünk vonattal, másodosztályon, és annyira zsúfolt volt, hogy alig bírtunk aludni. Dehát megérkeztünk és úgy döntöttünk, hogy sétálunk egyet és keresünk egy olcsó hotelt – ugyanis muszáj volt spórulnunk, egy évig voltunk úton. Emlékszem, Ceausescu elrendelte, hogy energiatakarékosság miatt senki nem autózhat, így az utakon csak ütött-kopott villamosok, buszok és nagy néha egy-egy taxi járt. Akkor már tudtuk, hogy a nyugatiak nem szállhatnak meg akárhol, mégis megpróbáltunk kivenni egy szobát egy olcsóbb hotelben: csakhogy amikor előkerültek az útleveleink, rögtön elfogytak a szobák. Felirányítottak minket a mostani Transilvania (az akkori Belvedere) luxusszállóba: világos volt, hogy a dollárjainkra utaznak. A szoba egyébként olyan hideg volt, hogy hálózsákban, ruhástul kellett aludnom. Következő nap felkerestem a kolozsvári zsidó közösség tagjait (Yale és Bryan egy, a Vasfüggöny mögötti zsidó közösségekről szóló fotó-dokumentum kötethez gyűjtött anyagot. Bővebb infó: Yale Strom honlapja – szerk. megj.). Voltam a zsidó temetőben meg a kóser kantinban, a Securitate pedig nem tágított. Egyszer hirtelen hátrafordultam és amikor láttam, hogy a követőm is elfordul, integettem neki. Tudod, olyan volt ez, hogy én tudtam, hogy ő tudja, hogy én tudom. Hogyan változtak az emberek húsz év alatt? – A kapitalizmus választási lehetőségeket hozott. Egyre több mindent lehet vásárolni, a nők és férfiak egyre divatosabb ruhákat hordanak és ételek dolgában is egyre nagyobb a választék. Üzletek, reklámok, nyugati brandek jelennek meg. Ugyanakkor sok ember arcán láthatóak az élet nehézségei. Lehet, hogy egyes emberek gazdagabbak lettek, de azt látom, hogy az élet nem könnyű. A változások tehát inkább csak a felszínt érintik, nem hiszem, hogy mindenkit pozitívan érintettek. Látom a szegényeket, a romákat, arcukra van írva, hogy mennyire bizonytalan a jövőjük. Zenész vagy, fényképész, drámaíró, zeneszerző és dokumentumfilmes. És minden a zsidó kultúrához kötődik... – A romák is érdekelnek, főleg a zsidó és a roma kultúra közötti kölcsönhatások a zenében. Eredetileg a zene érdekelt, de aztán érdeklődésem az emberek fele fordult: kik voltak ők? Miért tértek ide vissza a koncentrációs táborokból, ahol családjukat meggyilkolták? Egy klezmer-koncerted volt a Tranzit Házban. Tudnád jellemezni ezt a zenét? – A klezmer egy héber szó, eredeti jelentése “a zene szerszáma”. Gerincét az ősi imádságok alkotják, de ahogy az idők folyamán a zsidók a Rajna vidékéről Keletre vándoroltak, zenéjükbe beépültek a különböző népek zenéiből elemek: van benne kis lengyel, északolasz, román, török zene. Hogy mennyi mindenre hasonlít, arra jó példa, hogy egyszer Kaliforniában munkát kerestünk az együttesemmel. Találtunk egy görög vendéglőt, úgy döntöttünk, megpróbáljuk: majd kicsit görögösre vesszük a dallamot, hátha nem veszi észre a tulaj. De az első akkord után leállított: ez török zene – mondta. Ennyi év után biztosan sok sztorit tudnál mesélni... – Egyszer Kárpátalján éltem egy hónapig – beutaztuk Beregszászt, Munkácsot, azt a vidéket, mely valamikor Magyarországhoz, majd Csehszlovákiához végül Ukrajnához tartozik. Az öregember, akinél laktam, hagyományos zsidó földműves módjára élt: nem volt megoldva a csatornázás, a budi a kert végében volt, a vizet a kútból kellett húzni, zuhanyozni meg brrrr.... Egyébként a kommunizmus idején a határátlépések voltak nagyon kalandosak: a határőrök azonnal kémet láttak bennem amikor meglátták a kamerámat, és a hegedűm is nagyon gyanús volt. Tudom, hogy nagyon unalmas volt akkoriban, a '80-as években határőrnek lenni, úgyhogy a határőrök szeme mindig felcsillant, ahogy feltűnt a láthatáron egy amerikai. Ahogy átléptem a határt, megnyugodtak a kedélyek – persze voltak gondjaim a kelet-német titkosrendőrséggel, a Stasi-val meg a román Securitate-val, de megtanultam együttélni a rendszerrel, ugyanúgy, mint a helybéliek. Ott voltam például, amikor betiltották a lengyel Szolidaritás mozgalmat. Számomra mégis az utazásaim során kialakult, akár húszéves barátságok a legfontosabbak. Hogyan határoznád meg magad? – Szakmailag művész vagyok, különböző művészeti formákat művelek. Emberként pedig egy kereső vagyok – nem is, inkább szivacs. Magamba szívok mindent és néha, ha kicsavarnak, akkor művészet folyik ki belőlem. Humanista vagyok, aki élvezi életének minden pillanatát. Nem engedem, hogy az élet egyszerűen csak elmúljon. Mindenki gondol valamennyit az élet hétköznapi, prózai gondjaira, de én nem hagyom, hogy ezek elhatalmasodjanak rajtam. Hiszen annyi mindennel foglalkozhatom ezeken kívül... [15.11.2005]
|
|