Dana és Luci, nudisták „Nem volt okés, hogy karámokba tereljenek minket. (...) Csóró diákok voltunk, finomított alkoholból és vízből fabrikáltunk vodkát.” – Luci, te ugye a hetvenes évek óta jársz a Fekete-tengerre, 2 Mai-ra. Milyen volt akkoriban? Luci: Engem még a szüleim vittek: ők egyetemi táborba jártak annakidején. Csend volt, nyugalom – másra nem emlékszem… A hetvenes években leginkább egyetemi tanárok jártak oda, és lengyelek meg csehek. Úgy ’87 táján kezdtek odacsődülni az emberek: a fiatalok eredetileg Costinesti-en nyaraltak, de amikor ott kezdett megromlani a hangulat az állandó verekedések miatt, áttelepültek 2 Mai-ra. Én ‘84 és ’91 közt egyszer sem voltam – közben építettek oda egy mólót meg egy hajógyárat. Emiatt a tengeri áramlatok elmosták a part egy részét, ez mondjuk mára leállt. Amúgy semmi sem változott: ‘91-ben még egy vagonban mérték a korsó söröket – azóta épült a parton egy kocsma, meg egy vendéglő. A ’80-as évek vége és ’90-es évek eleje volt a hippi-korszak: ekkor esett meg az, hogy egy srác felhívta az apját, hozzon neki pénzt. – És hogyan ismerlek meg, kérdezte az apja. Hát – válaszol a gyerek – hosszú a hajam, szakállam van és farmert viselek. Aztán körülnézett: és mindenkinek hosszú volt a haja, szakálla és farmert viselt... – A nudizmus és az értelmiségi gyülekezés nem szúrt szemet a hatóságoknak a forradalom előtt? L.: ’89 előtt 2 Mai volt a rendszert ellenzők gyülekezőhelye: értelmiségiek, művészek jártak oda. A tűz mellett nyíltan szidták Ceausescut, de nem nagyon zaklatták őket. Oda nem jártak az elvtársak... Ami a nudizmust illeti, az akkoriban sem volt tilos – Mamaián például egy elkerített helyen le lehetett vetkőzni. Csakhogy nem volt okés, hogy karámokba tereljenek minket, 2 Mai-t jobban szerettük. Ha úgy tetszik, egyfajta tiltakozás volt ez. A falubeliekkel viszont voltak gondok: a kezdet kezdetén nem volt kocsma a parton, így a faluban levő kocsmába jártunk berúgni, gyakran verekedés lett a vége. Aztán a falubeliek rájöttek, hogy belőlünk élnek, lett egy kocsma a parton, és kialakult a szokás: mi nem járunk a faluba inni, ők nem járnak a mienkbe. Olyan év is volt, amikor ki akarták fizettetni velünk a sátorhelyeket. Válaszképp nem ittunk a kocsmáikban, majdnem csődbe mentek, és azóta szent a béke: ők nem zaklatnak, mi pedig nagy mennyiségben isszuk a sört. – Milyen most a hangulat 2 Mai-on? L.: A ’90-es évek óta nagy család vagyunk: mindenki ismer mindenkit. Évente egyszer, július végén-augusztus elején ott találkozunk. És mindegy, mennyi pénze van, mindenki egyformán kedves. Most már sokan befutott üzletemberek közülünk, és márkás autókkal érkeznek, de senki nem menőzik: mi mindannyian ugyanúgy kezdtük. Csóró diákok voltunk, finomított alkoholból és vízből fabrikáltunk vodkát. Dana: Ha egy csomó pénzzel megérkezel, mindenkinek fizetsz. Nem gond, ha elfogy a pénzed – mindig érkezik valaki, aki fizet. Működik a közösség, mely mindenkit tárt karokkal fogad. Ha például húst vásárolunk, akkor eleve 15-20 személyre méretezzük az adagot, mindenkit meghívunk. Együtt járunk Bulgáriába a duty free-üzletekbe olcsó piát meg cigit vásárolni. Ha megbetegszel, biztosan akad aszpirin, paracetamol valakinél – és ha súlyos, akkor bevisznek a kórházba. Ha valaki hazamegy, és marad néhány konzerve, szétosztja az ottmaradók között. A sör nagyon olcsó: 20 ezeregy korsó – bár augusztus elsején itt is drágulás volt: ez úgy működött, hogy az ár maradt, csak az adag csökkent fél literről négy decire. L.: Az a legjobb, hogy nincsenek erőltetett beszélgetések. Zenét cserélgetünk – néhány hónappal nyaralás előtt már azon gondolkozunk, hogy milyen CD-ket viszünk 2 Mai-ra, mert a kocsmában általában az üdülők teszik a zenét. Minden nyáron születnek slágerek: idén például Sacred Spiritet hallgattunk a legtöbbet, de nagyon erős volt a punk-vonal, meg persze a régiségek, például a Pink Floyd sem maradhattak el. D.: Ott van a hazamenés: az ember egyszercsak eldönti, hogy akkor holnap indul. És tíz nap múlva még mindig ott van… Az idő megszűnik: csak a nap állásából lehet tudni, hogy hány óra, de hogy milyen nap van, abban már senki sem egészen biztos. Hiába beszélsz meg valakikkel találkozót, felébredsz reggel, és rájössz, hogy semmi kedved hozzá, úgyhogy nem mész el. Várod, hátha eljönnek ők, dehát ők sem jönnek. De ez nem gond, senki nem haragszik érte. Ilyen állapotban egy Mangalia-i kirándulás nem semmi: az már város! Autók, stoplámpa, szokni kell… általában bankautomatákat keresünk fel ott, vásárolunk, meg cukrászdába járunk. – És szívnak 2 Mai-on? L.: Hát persze. De vásárolni nem lehet, dealerek csak Vama Vechen vannak. Az emberek tudják, kinél mennyi anyag van, és az aztán sorra mindenkit meghív egy-egy spanglira. Erre külön duma is született: valaki füvezni készül, bejelenti, hogy megy pulóvert kötni. A többiek megkérdezik: aztán hány ujjas lesz? És akkor aszerint mennek... Ez nem gond, ott rendőr nem jár. Bár az idén én láttam kettőt, de szerintem csak a csajokat nézegették. – Meséljetek a helyi legendákról! L.: Egyszer egy tag feje a kocsma-asztalra bukott, úgy aludt el, és egy bogár esett a fülébe. Felébred reggel, s látjuk, hogy berohan a tengerbe, és féloldalasan kezd úszni. Utánakiabálok, hogy mi történt – a válasz: vízbe akarom fojtani a fülemben a bogarat! Volt egyszer egy tornádó is: én ugyan nem voltam akkor ott, de állítólag az összes sátrat berepítette a vízbe – általában minden baj akkor kezdődik, amikor elromlik az idő. Meg persze ott vannak a székely gyerekek: ők furgonnal érkeznek minden évben, csomó tűzifával meg fotelekkel. Ahogy megérkeznek, kiteszik a foteleket, s úgy napoznak. Őrülten jók... – A legendák szerint valamikor régen kolozsvári értelmiségiek által kiállított belépővel lehetett Vama Veche-re menni nyaralni. Igaz ez? L.: Nem tudok erről, de az biztos, hogy a 2 Mai-on levő egyetemista-kantin ‘78-‘80 körül átköltözött Vama Veche-re. Valószínűleg ezekről a kantinjegyekről szól a fáma. A fiatalok most is Vama Veche-re járnak inkább – én nem érzem igazán jól magam ott. – Miért nem? L.: A kezdet kezdetén még egy kocsma sem volt a parton, aki kocsmázni akart, a faluba kellett mennie. Most minden négyzetméteren van egy kocsma, nagy a ricsaj, hatalmas tömeg… mint egy autóbuszban. Vama elvesztette a fílingjét. D.: Vama Veche-n már nem igazán vannak nudisták, és eléggé kínos levetkőzni, ha amúgy mindenki fürdőruhában van. Megjelentek a magassarkú cipős csajok, a csillogó terepjárók, a termopan-ablakos villácskák… Most már légkondicionált kocsmákban szól a dzsessz. – És hogyan kezdődött Vama Veche elromlása? D.: Szerintem azzal az együttessel, melynek az az ötlete támadt, hogy felveszi a Vama Veche nevet. Aztán híresek lettek, s így a sznobok felfedezték a tengerpartnak ezt a csücskét. Trendi lett elmondani a haveroknak, hogy Vama Vechen töltötted a nyarat. Az együttes egyébként már oda sem dugja az orrát Vama Veche-re. Szégyellik, amit csináltak. Most beindult ez az agyon-mediatizált “mentsük meg Vama Veche”-t mozgalom: az árak megugrottak, jött a Stuffstock, a Love Parade… furcsamód senkinek nem jutott eszébe, hogy talán úgy könnyebb megmenteni a partot, ha szemétgyűjtő akciót szerveznek koncertsorozat helyett. L.: Én az idén láttam egy csillogó-villogó Cadillac-et Vaman. Nyakkendős-lakkcipős úriemberek ültek benne – hát ezt is megértem… – Miért vagány nudizni? L.: Én kisgyerekkorom óta nem viselek fürdőruhát. Így sokkal közelebb kerülsz a természethez. Meg ha nincs rajtad a nedves dressz, nem is hűlsz fel… nekem azt hiszem nincs is fürdőruhám. Úgy hét-nyolc éves koromban kicsit szégyelltem magam, amikor felfedeztem, hogy én fiú vagyok és vannak lányok is a világon, de gyorsan elmúlt. [24.09.2004]
|
|