Mihai Chirilov, szabadúszó "Hát ez nem egy munkásember napja, aki reggel berohan a munkahelyére, estig dolgozik majd hazasiet, nézi egy kicsit a tévét és aztán lefekszik." Szabadúszó vagy, tehát fix munkaidőd nincs. Hogy néz ki egy napod? – Hát, 11 után kikászálódom az ágyból, és főzök magamnak egy hatalmas, erős kávét. Azután automatikusan bekapcsolom a számítógépet, akár van valami írnivalóm, akár nincs, elkezdem tervezni a napom. Ezt imádom, órákra lebontok minden napi teendőt, amit aztán soha nem tartok be. Később lemegyek egy vendéglőbe a barátaimmal... ha jól belegondolok, nem is túl izgi. Amikor dolgom van, akkor dolgozom, de úgy általában nem munkáról szól az életem. Délután három-négy körül kezdek el dolgozni, de mindig kitalálok valamit, hogy ne kelljen dolgoznom: eszembe jut, hogy vásárolnom kell, vagy elszívok egy csomag cigit, esetleg végeérhetetlen telefonálásba kezdek, amikor teljesen lényegtelen dolgokról fecserészek. Vagy felugranak hozzám a haverek mindenféle apróságért... hát ez nem egy munkásember napja, aki reggel berohan a munkahelyére, estig dolgozik, majd hazasiet, nézi egy kicsit a tévét, aztán meg lefekszik. Néha rájövök, hogy nem csinálok semmit. De én kreatív módon nem csinálok semmit: a semmittevés azt jelenti, hogy ülsz egy helyben és nem érdekel az, ami körülötted történik. Csakhogy nagyon energikus személyiség vagyok, aki állandóan mozog, beszél – bár semmi fontosat nem csinálok. Dehát szerintem az élet éppen a kicsi dolgokról szól... Szeretek különböző emberekkel találkozni, mert ezek a találkozások egy pillanatra gazdaggá tesznek, feltöltenek. Ezekben a pillanatokban az az érzésem, hogy kellemesen telik az idő. Lehet, hogy holnapra már elfelejtem azokat, akikkel ma beszélgetek, de abban a pillanatban, amikor találkozunk, jól érzem magam velük. És hogyan sikerült "befutnod", mint szabadúszó filmkritikus? Meg tudsz élni ebből? – Valami öt évet dolgoztam úgy, hogy fix munkaidőm volt: én két óra alatt befejeztem a munkám, de ettől függetlenül végig kellett ücsörögnöm egy széken a nyolcat. Persze alkalmazottnak lenni sok előnnyel jár: van munkakönyv, nyugdíj... de minek csücsüljek a szerkesztőségben? Hogy szoliterezzek, vagy pletyózzak a munkatársakkal a budin? Sokkal fontosabb dolgokat is tehetek ezalatt az idő alatt... Amikor megszűnt a filmes szaklap, ahol dolgoztam, választanom kellett – vagy várom, hogy felhívjanak a különböző újságok megbízásokkal, vagy pedig megpróbálom magam "eladni". Így jött be a képbe a Cosmopolitan: épp akkor indult, munkatársakat kerestek, jelentkeztem. Nagyot néztek, mondták, hogy filmkritikusként nem nagyon tudnak foglalkoztatni, de van egy csomó kis semmiség, mondén pletyka, amit megírhatnék. Freelancernek lenni persze nem túl előnyös: karakter-számra írsz és darabra. Fix fizetés nincs, és nem is fizetnek túl jól. Azonban azt teszel, amit akarsz: ha holnap el akarsz utazni, nem kell szabadságot kérned, nem kell a főnöknél kunyizni. Csak éppen határidőre le kell adni a cikket. Közben pedig más kulturális lapok számára is dolgozom, és úgy felpörgött az egész, hogy most már egyes megbízásokat vissza is kell utasítanom. Mit csinálsz, amikor szabadságra mész? – Utazom. Két dologra vagyok rákattanva: koncertekre és filmfesztiválokra. Nem érdekel, hogy éppen hol van az a filmfesztivál: Berlinben, Hong Kongban vagy New Yorkban, én elmegyek. Főleg, ha megtudom, hogy bemutatnak néhány olyan filmet, amit látnom kell. Ugyanígy van ez Björkkel – koncertezhet Izlandon vagy Szentpéterváron, nekem ott kell lennem. Soha seki nem verheti ki a fejemből, hogy elmenjek – természetesen ennek vannak pénzügyi akadályai is, mert mindezt saját zsebemből fizetem. Amikor hazaérek, várnak az adósságok, melyek a két-három nap, de legfennebb két hét bohém élet miatt gyűlnek fel. Rossz pillanatokban sokszor azt mondom, hogy hát végső soron csak egy koncertről vagy pár filmről van szó... Nagyon sokan a végét nézik mindennek: úgy kezdenek gondolkodni, hogy ha én most megengedem magamnak ezt vagy azt a dolgot, akkor honnan fogom kifizetni? Én sosem gondolok erre, soha nem nézem előre, milyen adósságokba fogok keveredni. Majd kifizetem néhány hónap alatt. Vannak barátaim, akik kölcsönadnak... elmegyek, aztán majd megoldódik a dolog valahogy. Egy más dolog: egy nepáli képen láttam egy kis kolostort egy fennsíkon. nem tudom a nevét, azt nekem kell megtalálnom... oda szeretnék menni megtisztulni, mondjuk egy fesztivál után, ami kinyír idegileg és fizikailag. Ott állítólag mindenedet elveszik, minden tárgyad, egyáltalán semmivel nem lehetsz kapcsolatban a külvilágból. Meddig tudnád ezt csinálni? – Most, hogy mobil-telefonokra és e-mailekre vagyunk kapcsolva mint köldökzsinórra, gyakran úgy érzem, kipróbálnám. Persze kérdés, hogy bírom-e majd, és vajon mások bírják-e nélkülem? Nyilas vagyok, a nyilasok sokat utaznak. Nem érzem jól magam, ha legalább két hónapban egyszer nem utazom el. Nem azért, mert nem szeretem itt – mostanában nagyon megszerettem, kezdem látni a román hiányosságok szép oldalait. Itt bármiről beszélhetek, anélkül, hogy rámsütnék a politikai inkorrektség bélyegét. Egy csomó helyzetet lehet itt kipróbálni, amit Nyugaton nem, mert ott túlszabályozott minden. Azonban vannak olyan helyek, ahova mindenképp el a akarok látogatni: ezeket filmekben vagy képeken láttam, és bejöttek nekem. Amikor megláttam Wong Kar-Wai Happy Together-jét, akkor a fejembe vettem, hogy egyszer el kell mennem az Iguazu-vízeséshez. Hogy miért? Nem tudom... [10.06.2004]
|
|