Kozma bácsi, aki 63 éves, egyetemista és bentlakásban lakik "Én csak egyszerű diák vagyok, a csoporttársaimnál semmivel sem különb. Tanulnom kell, nincsen időm sztárnak lenni. És főleg akkor nincsen időm erre, amikor vizsgára készülök" – Ne haragudjon, ma nem beszélgethetünk, nagyon el vagyok foglalva: egy tanáromnak el kell utaznia Norvégiába, kurzusait néhány napra sürítette – rohanok az egyetemre, azután pedig vizsgázom is... hajaj, azt sem tudom, hol a fejem. Elkísérem az egyetemig, jó? És közben kérdezek. – Én nem bánom, jöhet, de nekem sietnem kell – nem értem, miért vagyok annyira érdekes interjúalany, az újságírók állandóan zaklatnak, pedig én csak egyszerű diák vagyok, a csoporttársaimnál semmivel sem különb. Nekem tanulnom kell, nincsen időm sztárnak lenni. És főleg akkor nincsen időm erre, amikor vizsgára készülök – szó sem lehet arról, hogy bármi mással foglalkozzam. Mennyit tanul naponta? – Hát legalább hat-nyolc órát, a kurzusokat és szemináriumokat leszámítva. Tudja, én 63 éves leszek hamarosan, és már nem fog annyira az agyam, mint ezeknek a fiataloknak, akik csak elolvasnak valamit, és már tudják is. Én mindennap tanulok, még akkor is, ha szesszióban egy hétig tanulhatok vizsga előtt: nem szeretem, ha a körmömre ég a gyertya. Hogyan jutott eszébe, hogy nyugdíjasként geológia szakra felvételizzen? – Nem látom, hogy ez akárki szemében miért olyan furcsa: sehol nem írja, hogy nyugdíjasként egyetemen nem tanulhatok. A geológia gyerekkori hobbim, de csak szakiskolát, illetve esti líceumot végezhettem fiatalkoromban, mert el kellett tartanom magam és aztán a családom. 16 éves korom óta dolgoztam különböző bányavállalatoknál géplakatosként. Gondolom, jól tanul Kozma bácsi... – Hát nem panaszkodom: minden vizsgámat sikerült letennem a télen, körülbelül nyolcas átlaggal. Tudja, én nem vágyom már a fiatalok babérjaira, nem bánom, hogy nem vagyok az elsők közt. Egyenlő félként kezelem az évfolyamtársaim, és szeretném, ha ők is maguk közé tartozónak látnának. Nagyon szeretem hallgatni a történeteiket: a szerelmi bánataikat, csínyeiket. Fiatalkoromban én is ilyen voltam – dehát ez már rég elmúlt... Ettől függetlenül, nem akarom, hogy másként kezeljenek sem ők, sem pedig a tanárok, csak azért, mert én öregebb vagyok náluk. Ezért nem szeretem, ha az újságok írnak rólam: nem akarom, hogy bárki is felnézzen rám, csak azért, mert öregkoromra végzem az egyetemet. És hogy tetszik a diákélet? – Hát semmi különös, olyan, mint bármilyen más élet. Úgy érzem magam, mint amikor fiatalkoromban iskolába jártam. Kozma bácsi bentlakásban lakik... – Azért, mert Kolozsváron nincsen lakásom. A feleségem lakásában laktam Aranyosbányán jóideig, csak aztán súlyos vesegyulladással kórházba kerültem: a feleségem és nevelt fiam azt hitték, meghalok, úgyhogy eladták azt a lakást, hogy a nevelt fiam egy vállalkozásba kezdjen. Az albérlet pedig szóba sem jöhet, nagyon drága... Most két és fél millió lej a nyugdíjam, és így is nagyon nehéz: füzeteket, írószereket kell venni, nem beszélve a könyvekről vagy a fénymásolásról. Meg persze gyógyszerekre is kell fussa. (Néhány évfolyamtárssal találkozunk az utcán. Kozma bácsi cigivel kínálja őket. Azok pár másodpercig haboznak elvenni, de aztán győz a nikotin-hiány.) Ön egy darabig a híres-hírhedt XVI.-os bentlakásban lakott. Miért költözött el onnan? – Jaj, az rettenetes volt: volt olyan éjszaka, amikor csak két-három órát tudtam aludni. Minden éjjel ittak, buliztak, jöttek-mentek a folyosón és a szobában, volt már ott öngyilkosság, egy csomó lány, akiknek semmi keresnivalójuk nincsen egy fiú-bentlakásban... Persze a szobatársaimnak könnyű volt, ők az éjszakai dorbézolások után egész délelőtt aludtak, dehát nekem hétkor mennem kellett kurzusokra. Látja, én ezt nem értem: miért jönnek a fiatalok egyetemre, ha csak a lábukat lógatják? Nem akarnak ők geológusok lenni, semmi közük a terepmunkához, vállalkozást akarnak nyitni, meg külföldön dolgozni – minek nekik ahhoz egyetemi diploma? Én nem a diplomáért tanulok, hanem mert mindig is erről álmodtam, és mert szeretek tanulni. És hogyan tovább? Esetleg továbbtanulna? – Hát addig akarok tanulni, míg az egészségem engedi. Most másodéves vagyok, és az egyetem befejezése is nagyon távolinak tűnik. Közben megoperálták az epém, úgyhogy nem bírok két-három óránál egyhuzamban többet tanulni, muszáj pihennem egy keveset. Én nem tervezek előre semmit. Már az is nagy ajándék, hogy most tanulhatok, ki tudja, mi lesz holnap... (Előkerül a fényképezőgép, sajna, észreveszi) – Na szó sem lehet róla, hogy fotót készítsenek rólam. A múltkor a PRO TV meg a Clujeanul is megkerestek, éppen szesszióban, egész nap ugráltattak: egy fotót az egyetem előtt, aztán a könyvtárban, aztán a bentlakásban... mindezt akkor, amikor nekem semmi másra nem volt időm a tanuláson kívül. És mindez mire volt jó? Az emberek megismernek az utcán, utánam kiabálnak, néha még csúfolódnak is. Nekem erre nincsen szükségem, úgyhogy kérem ne fotózzon. (Dühösen távozik az egyetem épülete fele, közben visszanéz, nem kapjuk-e le mégis...) [17.03.2004]
|
|