"Hivatalos változat szerint ez úgy volt, hogy nem volt. Ilyen kép nem készült, vagy ha készült is, nem én csináltam."
Fotó-szakra jársz a Képzőművészetin, és sajtó- meg fehérnemű-fotózásból keresed a zsebpénzed...
Áron: Bocs, ezekről a bérmunkákról nem szeretnék beszélni, mert úgy érzem, nem vagyok annyira profi, hogy beszélhessek róla. Inkább azt mesélném el, hogy hogyan fotóztam egy prostit Párizsban 10 euróért, mit szólsz?
Rendben, halljuk.
Úgy utaztam Nyugatra, hogy kigondoltam ugyan egy útvonalat, de ahogy kiléptem az ajtón, fel is rúgtam. Olyan romantikus elképzeléseim is voltak, hogy majd stoppolni fogok – aztán gyorsan rájöttem, hogy nem megy. Persze franciául sem tudok, ennek meg az lett az eredménye, hogy Párizsban az Eiffel-torony helyett egy bizonyos
Rue de Saint Denise-n kötöttem ki.
Sajnáltam a pénzt csomagmegőrzőre, úgyhogy a nagy hátizsákkal baktattam az esőben, gőzöm nem volt, hol vagyok. Egyszer csak elkezdenek köszöngetni a lányok az utcán. Hízott is a májam egy darabig, hogy micsoda mutatós fiatalember vagyok, de aztán mikor feltűntek a szex-meg gay-shopok, beugrott, hogy ezek nem nekem, hanem a pénztárcámnak köszöngetnek. Be is tértem egy helyre, ahol ki volt írva, hogy már 5 eurótól van valamilyen szolgáltatás. Nem tudtam, mi – mondom, nem beszélek franciául. Egy fiatalember fogadott, mutatott egy katalógust a lányokkal, meg egy árlistát.
Milyenek az árak?
A csúcs egy
anal shock nevezetű szolgáltatás volt 300 euróért. Csak sejtem, mi lehet az.... 100 euróért már teljes körű szolgáltatások voltak, ajánlgatták is, de mondtam, hogy én mégis csak egy 5 eurós dologban lennék érdekelt – ez így rendben is volt, nem erőltették. Miután leperkáltam a pénzt, kiválasztottam egy lányt az albumból, és elvezettek egy szobába.
Kis idő múlva bejön a csaj és szól, hogy vetkőzzem le. Mondom, én azt szeretném, ha ő vetkőztetne, csak aztán kiderül, hogy az 5 euróban vetkőztetés nincs benne. Ledobom hát a ruhát magamról, a nő elkezd lejteni, lekerül róla is minden – mondjuk azelőtt sem volt rajta különösebben sok ruha – és elkezd maszturbálni. Mutatja, hogy én is csináljam, merthogy erről van szó.
Közben felfedeztem, hogy van egy füzet az ágyon, s abban rajzok: kiderült, hogy a csaj képzőművészetis. Mondom, hogy én is valami olyasmi vagyok, csak én nem rajzolok, hanem fotózom. És hogy szeretnék fotózni, szabad-e? Nohát nem volt könnyű meggyőzni, de szabad lett.
A fotózás után visszatértünk az önkielégítés-témára – mondtam, hogy még feldobnék 5 eurót, csak ne nekem kelljen csinálnom. Belement... Igazán megérte ez a kis kaland a 10 eurót. A Mona Lista ehhez képest 20.5 euróba került, s még 15-öt kell fizetni a fotózásért. Az utazás aztán sajnos nem tartott sokat: még három napig voltam Stuttgartban, de aztán Nürnbergben elvesztettem a csomagmegőrző-kulcsot, és akkora büntetést kellett fizessek, hogy jöhettem is haza.
Hallottam, hogy egyszer sikerült lefotóznod az egyik Chipendale-t, amint éppen pisil a kolozsvári Diesel bár vécéjében...
Hivatalos változat szerint ez úgy volt, hogy nem is volt. Ilyen kép nem készült, vagy ha készült is, nem én csináltam. Borzasztóan fostam akkor, tele volt a kocsma hűtőszekrény méretű testőrökkel, és azért a Chipendale-fiúk sem éppen vékonykák...
Hivatalos felkérésre készítetted a képeket?
Nem. Az más, hogy sikerült eladogatni a fotókat ilyen-olyan botránylapoknak.
Mennyiért, ha meg szabad kérdeznem?
Titok, sajna... No de az egész úgy kezdődött, hogy volt a Chipendale-buli Kolozsváron a Dieselben, és mivel egy haver lement filmezni, vele mentem. Jellemző módon nem volt nálam fényképezőgép, de ahogy megérkeztünk, és láttam, hogy mekkora buli van, hazarohantam a gépért. A nagyjelenetről persze lemaradtam – amikor a srácok levetkőztek, éppen egy csajjal táncoltam, és nem vettem észre. Csak utólag tudtam meg, hogy ilyen is volt.
Aztán elmentem a vécére – és hát ott volt egy Chipendale, gyorsan elkattintottam egy fotót, hál'istennek jó volt a szög, úgyhogy látszott is valami. Észre sem vette. Utána még vigyorogtunk is egymásra egyet, én beadtam neki, hogy hát izé, újságíró lennék, csak kezdő, és nincsenek kérdéseim, de ő úgyis jobban tudja, hogy mit szoktak kérdezni tőle az újságírók, meséljen valamit magáról. Erre dőltek belőle a banális életrajzi adatok, hogy ő Chris, Los Angelesből van, a legöregebb meg legelső Chipendale, satöbbi, ezzel aztán el is felejtődött a fotózás-dolog.
Hogy kerültek a fotók az újságokhoz?
Nagyon gyorsan. Tudtam, hogy kihez kell fordulni...
(nevet)