Levente, aki tornatanár és japánul tanul "...a keleti ember (...) nem ragad le annál, hogy ha fűszeres, akkor így vagy úgy kell élnie, ez vagy az kell tetszenie neki azért, mert a többi fűszeresnek is az tetszik." -- A harcművészetek a japán ember számára abszolút magaskultúrát jelentenek, ugyanúgy, mint a teaszertartás, a virágrendezés vagy a kalligráfia művészete. Az aikido-ra például jellemző az, hogy különböző verses formájú, maximálisan költői tanításai vannak, melyek a "beavatottak" számára bizonyos "rejtett tudást" közvetítenek. Ezek teljes mértékben irodalmi alkotásoknak számítanak. Egy más példa arra, hogy a harcművészetek mennyire ott lappanganak más japán művészetekben és fordítva: egyszer egy kalligráfia-mesternő eljött Kolozsvárra kurzusokat tartani, és pontosan ugyanabban az erélyes hangnemben beszélt velünk, mint egy karate-edzésen a mester. Amúgy az alacsony-magas felosztása a keleti kultúrának egy bizonyos nyugati közönség-réteg számára készülő, úgynevezett "karatés" filmek miatt alakulhatott ki. Ezek a filmek pont azt mutatják, ami nem harcművészet: a harcművészetek filozófiája arra tanít, hogy ha valaki provokál, akkor nem attól vagy erős, hogy jól elvered, hanem attól, hogy van erőd kitérni a provokáció elől úgy, hogy közben megmarad a morális felsőbbséged. Ezeket a technikákat szerzetesek kezdték kifejleszteni és továbbadni egymásnak, szigorúan önvédelmi célból: a shotokan karate megalapítója, Funakoshi Ghikhin élete végéig hangsúlyozta, hogy habár egész életében ezt a harcművészetet gyakorolta, valójában nem tudja, hogy mit ér, mivel élesben soha nem próbálta ki. A harcművészetek mesteri szinten egyaránt erőszakmentességet, elmélyedést, önfegyelmet jelentenek. Ha a japán kultúra harcművészetekből, teaszertartásból, virágrendezésből és kalligráfiából áll, mi az, amit tudnia kell egy olyan átlag-japánnak, aki kultúrembernek tartja magát? -- Minden művészetről tudni kell valamilyen szinten, de nem kell mindeniknek mestere lenni. Egy művelt japán legfőbb ismertetője az, hogy nagyon sok írásjelet ismer: újságolvasás-szinten 2000 jelet kell ismerni, azonban az irodalomban ennél sokkal több jelet használnak. Egy ritka jel ismerete persze csak azt jelenti, hogy ha egy művelt japán találkozik vele, akkor ki tudja olvasni és megérti, nem pedig azt, hogy bármikor le is tudja írni: egy-egy jel akár húsz-harminc pici vonásból is állhat, és ha csak az egyik vonás változik, akkor a jelentés teljesen más. Az természetesnek számít, ha valaki hirtelen nem tudja leírni éppen azt a jelet, amire szükség lenne: a legtöbb japán egy kis kandzsi-szótárt hord magánál, és onnan hamarjában kinézi, ha valami nem jut eszébe. Az jellemző, hogy a keleti ember létezésének minél több aspektusát próbálja megragadni: nem ragad le annál, hogy ha fűszeres, akkor így vagy úgy kell élnie, ez vagy az kell tetszenie neki azért, mert a többi fűszeresnek is az tetszik. Ehelyett személyiségének minél több oldalát aktivizálja, és így teljesíti ki létét. Előfordult már veled az, hogy szépnek találtál egy verset, de ezt nem a tartalomra értetted, hanem az írásjelekre? -- A japán vers egyben kép is, de nem egy, hanem több kép -- nem úgy, mint az európai képversek. A japán írásban a kínai jelek tulajdonképpen stilizált képek: aki ismeri a jelet, annak első pillantásra beugrik a kép. Ha a dolognak ezt az oldalát tekintjük, akkor egy európai, aki a japán kultúrában csak kevéssé járatos, kedvezményezett helyzetben van, mert neki ahhoz, hogy megértsen egy japán verset, sokszor szótárra van szüksége. Én úgy vagyok vele, hogy első pillantásra általában megragad egy pár kínai jel, ebből azonnal összeáll valamilyen kép, és aztán szép lassan bomlik ki a valódi tartalom. A japán költők egyébként nagyon rájátszanak arra, hogy egy jelnek több értelme lehet: egy hangalakhoz több jelentés tartozik, és a valódi jelentés csak akkor tisztázódna, ha képírással írnák le: azonban szándékosan az egyszerűbb írásmóddal írják, és így asszociálódik mellé a másik jelentés is. Például van egy vers, ami tulajdonképpen egy természeti kép: a fácánok alusznak -- hosszú-hosszú farktolluk leeresztve, valami ilyesmi. Ebben van egy jel, ami azt jelenti, hogy "nagyon hosszú", de azt is, hogy "elmúlás". A következő sorban egy jel azt jelenti, hogy "éjszaka", de azt is, hogy "élet", így megkettőződik a versnek az értelme: bejön a plussz értelem -- a hosszú éjszaka, és ezzel szemben az élet rövidsége. Japán versek esetében a vizuális, illetve a tartalmi hatást nem lehet különválasztani: ha kalligrafikusan van leírva, valószínű, hogy egy átlag-japán nem is tudná elolvasni egyből, mivel az már eleve egy műalkotás, ahogy le van írva. Habár a kép néha erősen megragad, a tartalom is nagyon fontos: hiszen ha csak a képet értékeli az ember, akkor az kevesebb, mintha a szöveget meg is értené -- ha megérti, akkor a kép még hozzá is ad valamit a jelentéshez. Az a nagy álmom, hogy valamikor majd eredetiben tudjak olvasni japán irodalmat -- ehhez képest az, hogy egyszer eljussak Japánba csak másodlagos. Mi az, ami megváltozott számodra, mióta kapcsolatba kerültél a japán kultúrával? -- Mióta a japán írást-olvasást tanulom, jobban tudok figyelni a kis részletekre, akár emberi kapcsolatokban vagy irodalomban is. Ez azért van gondolom, mert egy japán jel akár 5-10 dolgot is jelenthet attól függően, hogy milyen szövegkörnyezetben van, így hatalmas figyelmet igényel az olvasás. Én amúgy alapjáben véve nagyon trehány ember vagyok: mindig utolsó pillanatban készülök vizsgákra, figyelmetlen vagyok, szórakozott, satöbbi. [10. 06. 2003]
|
|