Szakáts István és Rarita, világutazók "Az iszonyatos szegénység és diktatúra ellenére Kubában mindenki vidám, mindenki táncol; míg végre rájössz, hogy a dolog az benned van." India felé tartva mikor volt az elsõ kulturális sokkban részetek? I.: Pakisztánban mindenki úgy néz rád, mint egy marslakóra. Attól a pillanattól kezdve, hogy beléptél az országba addig a pillanatig, amikor kilépsz, legalább öt ember folyamatosan bámul. Vonaton például, ha már nem kaptunk elsõ osztályra jegyet, akkor másodosztályú hálókocsira fizettünk be. Pakisztán nagyrészt hegyvidék, sok alagúttal. Ahogy megindult a vonat, és beért az elsõ alagútba, a hátul levõk a körülöttünk levõket elkezdték lökdösni, hogy azok „véletlenül” ráessenek a csajokra, és tapizzák õket. Akkor átmentünk elsõ osztályra. Ott ugyan rácsos fülkék voltak, de az emberek minden megállónál leszálltak a vonatról, odaálltak az ablak alá, és bámultak. Akár látszott valami, akár nem, õk csak álltak és bámultak, mint egy ókori görög kórus valamelyik tragédiában. Az ókori görögökrõl jut eszembe, a pakisztáni lakosság 90 százaléka egy fajta pizsamát visel, meg nadrágot valami vékony vászonból, és minden ing mellén ott van egy zseb. Valamilyen okból kifolyólag minden ilyen zsebre rá van ragasztva egy címke: Puma, vagy Camel, IBM vagy Coco Chanel, Adidas, bármi. Lehet, hogy eltérítettek egy repülõt, ami tele volt ilyen címkékkel, és azóta is azt hordja egész Pakisztán... R.: Lahore-ban voltunk, Pakisztánban. Volt ott egy kert, valamikor királyi kert volt szökõkutakkal, meg tavacskákkal. Most már nincsen se szökõkút, se tavacska, de még mindig elég szép, és ott ücsörögtünk egy fa alatt. Egyszer csak megjelent egy kábé 40 fõs csoport, sorra leültek mellénk, és fényképeszkedtek velünk. Csak úgy, se szó, se beszéd, mintha szobrok lettünk volna. I.: Az is vicces volt, hogy a pakisztáni vonatokon a vagonok között nincsen átjárás, és úgy lehet egyik vagonból a másikba jutni, hogy megfogod az ablakrácsot, és végigkúszol kívül a kocsi peremén. A kalauz is ezzel a módszerrel járt-kelt a vonaton. Egyszer kifizetjük neki a jegyet, õ pedig mondja, hogy várjunk, visszajön. Vagy három óra múlva elõ is került, de tiszta feketén. A mozdonytól jön, mondta. Mennyire nehéz vízumot szerezni? R.: Most mesélte egy barátom, aki velünk volt, és azóta még visszatért Iránba, hogy megint mennyire nehéz volt vízumot szereznie. A Közel-Keleti országok követségei nagyon gyanakvóak, fõleg egy olyan országban, ahonnan szinte senki nem megy Iránba turistaként. Egybõl azt hiszik, hogy valami csel van a dologban. Viszont az indiai vízumot nagyon könnyû megszerezni. Ezelõtt két évvel egy indiai vízum valami százezer lej volt, míg egy iráni 70 dollár. És a pakisztáni vízum sem olcsó... Beszéljetek egy kicsit Indiáról ... R.: Indiában például nem bámulnak meg annyira. Viszont minden öt percben felkölt valaki, aki el szeretne adni valamit, vagy pedig pénzt kér. Vallásos élményben pedig nem volt részünk. Senki nem érte el a nirvánát közülünk. I.: A vasúttársaság fantasztikus. Az ország legnagyobb intézménye, valami 5 millió alkalmazottal, hihetetlenül pontos és kiterjedt. Egy vonat utunk átlagban 40 óra volt, és sohasem késtünk többet 3 óránál. A legnagyobb késésünk akkor volt, amikor Isztanbulból Bukarestbe tartottunk. A másik indiai érdekesség, hogy az a hely, amelyre a helyjegyed szól, mindig foglalt. Megkérded a pofát, aki a helyeden ül, ez-e az a hely, ami a helyjegyre van írva -- igen. Tehát ez az én helyem -- igen. Te az én helyemen ülsz -- igen. Akkor állj fel -- nem. Annyira következetesek ebben, hogy azt hiszem, így mûködik a rendszer Indiában. Az, hogy vettél helyjegyet még nem jelenti azt, hogy csak te ülsz azon a helyen. Amúgy pedig az emberek nagyon békések. Amilyen cirkuszokat csináltam én a vonatokon, máshol biztosan verekedés lett volna a vége. Dehát Indiában még csak nem is üvöltöttek vissza. Az egyáltalán nem gond, hogy az elméletileg egyszemélyes „sleeper”- padon 5-6 ember szorongjon, szükség esetén viszont elférnek tízen is. R.: Jártunk egyszer egy Akváriumban. Vagy 50 méterre volt az óceántól, de az akváriumok tök üresek voltak. Néhány Kinder-tojás figurán kívül nem volt bennük semmi, még egy árva növény vagy kagyló sem. Az akváriumok mögé pedig be volt téve egy-egy poszter, halakkal. És Kuba? R.: Teljesen más világ. Közel-Keleten az emberek lépten-nyomon mindenféle szabályoknak kell engedelmeskedjenek, míg Kubában úgy érzed, nincsen semmiféle szabály. Kommunista ország, és ezért sok mindent nem lehet megtenni, úgy, ahogy mi sem tehettünk meg sok mindent a múlt rendszerben. Szegény emberek halnak éhen, mert semmi ennivaló nincs az üzletekben, úgy, ahogy nekünk sem volt mit enni. Mi abban az idõben búvalbaszottak voltunk, viszont õk szabadok. Egész nap kinn vannak az utcán, szeretik egymást, és nem érdekli õket a politika. Sokkal boldogabbaknak néznek ki, hozzánk képest. Egyáltalán nem rasszisták, Kubában az összes létezõ bõrszín-árnyalat megvan, az emberek úgy kavarnak, ahogy érik, korra és színre való tekintet nélkül. Mellettük, Jamaikában az emberek sokkal inkább tudatában vannak a különbözõ fajok létének, hogy mondjuk úgy. Nekem például sokszor mondták, hogy ilyen fehér bõrrel bármelyik cégnél fantasztikus fizetésem lehetne. Hogy a cég imidzsének milyen jót tenne a fehér bõröm... I.: Az iszonyatos szegénység meg diktatúra ellenére olyan boldog országot még nem láttam, mint Kuba. Mindenki vidám, mindenki táncol, végre rájössz, hogy a dolog az benned van. Nem attól boldogtalan egy nemzet, hogy diktatúrában sínylõdik, hanem attól boldogtalan, hogy õ olyan boldogtalan. Mint a viccben: Mire jött rá János bácsi 50 év börtön után? Arra, hogy nem õ van bezárva, hanem az ajtó. [14.11.2002]
|
|