Áron, aki túravezetőként magyarországiakat szívatott kitalált állatokkal Így találtuk ki a vérpelét. Hogy vigyázzatok, mert vérpelés a hely. Ez volt az első fokozat. Kérdezték, milyen, mondtuk, olyan, mint a rendes pele, csak sokkal agresszívebb. Inkább előtte, líceum és egyetem alatt, úgy 2000-2004 között. Úgy kezdődött, hogy valamikor öt-hatodikos korunkban elkezdtünk a Gyilkos-tóhoz járni, mászkáltunk mindenfelé, s egy adott ponton a szüleink rájöttek, hogy nem jó, amit csinálunk, mert nem egyszer volt olyan, hogy sebesen jöttünk haza. Volt egy olyan alapítvány, hogy Natúrland, nem tudom, létezik-e még, de velük kezdtünk el túrázni. Volt egy biológiatanár, egy tornatanárnő s neki a férje, Pánkó, ők karoltak fel valamilyen formában minket. Én nyolcadikban elvégeztem egy hegymászóiskolát, s gyakorlatilag egyfolytában, minden nyáron a tónál lógtunk. Egy idő után volt olyan, aki a haverok közül a csónakházban dolgozott, hogy egy kicsi pénzt keressen, segítettünk neki is. Aztán egy idő után kezdtük ajánlani magyaroknak, hogy vezetünk túrákat. Az egész sztori Pánkótól indul, ő hülyéskedett velünk, hogy akármilyen erdei virág, az erdei szépike, Bella Silvestris. Ezeket összeszedtük tőle. Persze érdekelt a biológia, ezért nem volt nehéz hogy kitaláljuk, hogy az erdei szépike az egy endemikus, csak a Gyilkos-tónál levő virág. Egy idő után, tudod, a harangvirágot meg ezeket elmondod, de amikor már az ötvenhatodikra is kérdezik, hogy “ez meg mááár mi aaaz?”, na arra mondod, hogy Bella Silvestris. S ha utána még valami másra is rákérdeznek? Az is az. Nem feltétlenül jelzett ösvényeken vittük őket, hanem fel Mária-kőre, Lapos-kanyonba, Kis-békás-szorosba… olyan helyekre, ahova nem jutnak el máshogy. Voltak helyek, ahol muszáj volt kordában tartani őket. Kezdtük a medvével… Miért volt muszáj? Ha olyan helyen mész, ahol leeshetnek, akkor jobb, hogyha egy helyen vannak, s nem kell 300 méteres körzetben ügyelni rájuk. Ha ott vannak egy 20 méteren, akkor el tudod magyarázni nekik, hogy hova lépjenek. Nem voltak veszélyes helyek, de na, van, ahol jobb, ha egy helyt vannak. Így találtuk ki a vérpelét. Hogy vigyázzatok, mert vérpelés a hely. Ez volt az első fokozat. Kérdezték, milyen, mondtuk, olyan, mint a rendes pele, csak sokkal agresszívebb, képes megtámadni a mókust, de van, hogy csapatba szerveződnek, s megtámadnak juhokat. Én azt sem tudom, milyen a normál pele... Az egy kicsi, ártalmatlan állatka, akkora, mint egy egér, csak szőrös és nagyobb a farka, olyan, mint egy üvegmosó kefe. Ha netán-tán megfogod a farkától, akkor a farkát elhagyja, leszakad a bőr. És féltek tőle? Attól annyira nem, de utána jött a szárnyas vipera… Hébe-hóba sikerült rendes viperát is látni, s akkor mondtuk, hogy itt vannak szárnyas viperák is. Persze annak nincs igazából szárnya, mert nincs, ahogy szárnya legyen, de a tudományos háttér az volt, hogy szintén endemikus faj, csak a Békás-szorosban él. Mikor a kontinensek szétváltak, akkor maradt hátra, s csak itt volt ideális környezet neki, ezért nincs is máshol Eurázsiában, de egyenes ági rokona van valahol az Amazonas mellett. Tényleg létezik ott egy kígyófaj, amelyik a bordáit szét tudja nyitni, s egyik fáról a másikra átsiklik, átrepül. Az utolsó fokozat volt a rekkencs, ami úgy szólt, hogy na, itt már ne csámborogjatok, mert rekkencses a hely. Ez valamilyen szinten a székely mitológiában létezik, nem mi találtuk ki, mi is hallottuk valahol. El tudod képzelni, hogy abból, hogy “ne csámborogjatok, rekkencses a hely”, nem értettek semmit, csak azt, hogy valami nagyon nem jó. Általában ketten vezettünk túrákat, s rendesen megvolt a forgatókönyv, hogy amikor az egyik figyelmeztet, akkor a másik felemlegeti, hogy emlékszel-e, múlt héten ott a bocsost hogy megrendezte. Akkor persze jött a kérdés, hogy láttatok-e rekkencset, erre az volt a válasz, hogy nem láttunk, de nem is akarunk. De már volt olyan, hogy a sátorba bémászott, kipakolt, a konzerveket kibontotta, és már láttunk medvét, amit széttépett volt. Mindig próbáltuk helyhez is kötni ezeket, hogy itt sátoroztunk, amikor szétverte a sátrat, vagy hogy nézd meg, lent a völgyben, most nem megyünk oda le, de ott kaptuk meg a bocsost megmocskolva. Röviden ez volt a sztori, hogy maradjanak egyhelyt, s féljenek. A szívatás önmagában kevésbé motivált benneteket? Az egész szívatásból volt. Gondolhatod, hogy jókat röhögtünk rajtuk, hogy minden hülyeséget bevesznek. Másik dolog, hogy ennek egyenes hozadéka az volt, hogy estére az üveg unicum előkerült, de elő az egri bikavér is a buszból (általában túra után csináltunk velük gulyást). Nyilván minden túrán elmeséltük a Gyilkos-tó legendáját, meg, hogy a Gyilkos-kőről fele hogy szakadt le, hogy zárta le a völgyet s hogy alakult ki tulajdonképpen a tó, de emellett volt még entertainment, úgyhogy emiatt jobban is fizettek, még adtak inni, s a csajoknál is jobb sikerünk volt. Mondákat nem ferdítettetek el? Annak, hogy ezt csináljuk, nem volt sok értelme, úgysem tudtuk rendesen őket, nem emlékeztünk, hogy két tündérkisasszony, vagy nemtündér-kisasszony, szóval alakult az magától. A másik, hogy ezek jól fel voltak szerelve útikalauzokkal, és elolvasták, ami nekik kellett. Aztán persze voltak olyan sztorik, hogy valakit a medve megtámadott, de az benyúlt a torkán, s a farkától fogva kifordította… Kifordította? Igen. Ezt nagyapámtól szedtem, aki Hazug Pista bácsitól hallotta, nem tudom, hallottál-e róla. Ő egy öreg, akinek Alfalutól ki, a Bucsin felé, Délhegy fele, Bakta fele pontosan, a Maros mellett volt egy háza (nem tudom, még él-e). Erdész volt, utána ottmaradt, csinált egy házat magának, voltak juhai, méhészkedett, s szerintem ő volt az utolsó igazi mesemondó. Neki vannak ilyen sztorijai, hogy a szarvast meglovagolta, vadászott Ceausescuval, a medvét kifordította... Nagyapám járt egy csomót hozza, s a medvés sztorit, azt mondom, nagyapámtól hallottam. A másik, amit használtunk, a szófordulatok, amiket nem tudom pontosan, hogy honnan szedtünk össze. Egyrészt Pánkótól, másrészt a nagyapám felől, de igyekeztünk minél inkább úgy beszélni, hogy ne értsék, a székely szavakat elővenni, amilyen ez a “megmocskolta” például. Még a vidra volt egy másik sztori… az sima vidra volt, de, hogy elvisz a vidra. Ahogy a Kis-békásban felmentünk, hébe-hóba lehetett látni vidranyomot vagy vidraszart, szóval valamilyen szinten lehetett a valósághoz kötni ezt-azt. Volt egy fickó, valami biológuspalánta, aki a szárnyas viperát olyan szinten bévette, hogy utána írt mailt is, hogy az Amazonas környékén látta, hogy tényleg van egy szárnyas kígyó, vajon pont az-e, s valahogy nem lehetne-e, hogy fogjunk egyet. Aztán soha nem láttunk, de hidd el, jobb ha nem látsz. Örökké ez volt a szöveg, hogy háááát, azért jobb, ha nem. A vidra mit csinál, ha elvisz? A vidrával az volt, hogy hájj, ekkora pisztrángot fogott, és láttam, vagy legalábbis hallottam, hogy a kicsi gyermeket megfogta s elvitte. A “tápos” szó mit jelentett nektek? Azt, hogy gyámoltalanok. Balfaszabbak, mint amilyenek kéne legyenek. Megtörtént akárhányszor, hogy mentünk a szorosban lefelé vagy fel, és mondták, hogy “hú, na nézd mááár, egy kanyar”, “hű, még egy kanyar”, “hű, mennyi kanyar!” Ilyen, kanyar, pont. Másfél hónapja voltunk Pádison, és nagyon felment a cukrom, mert valami táposok mondták, hogy “de miért írja, hogy ne dobjuk el a szemetet, mert még egy szemetes sincs. Hova dobjam, hogyha nincs ahova?” Bazdmeg, a hátizsákba, s majd eldobod, amikor olyan helyre kerülsz! De az utóbbi időben ilyenekkel nem találkoztam, mert nem sokat jártam haza, magyarországiakat csak Magyarországon láttam, s az nem ugyanaz. Meg van még itt P. Gergő [a riporter közös ismerőse Áronnal, aki pesti létére Bukarestben él, és akit mindketten nagyrabecsülünk] de ő is más kategória. Nekem nincsen velük semmi bajom, a lényeg az volt, hogy jól érezzék magukat, hogy jobban fizessenek, s a másik, hogy mi se unjuk hülyére magunkat minden kérdésre. [Megkérdeztem, hogy vállalna-e fotót valami székely vonatkozású tárggyal, ha van a házban, így került elő a fejsze.] Nagyon high-tech fejszének tűnik. High-tech fejsze, de fejsze. kérdezett: Gagyi Zsófi [11.10.2012]
|
|