• Megosztás:


Melinda, aki Japánban élte át a földrengést

   Kertész Melinda rovata
   a rovatot 2002-2007 között Sipos Zoltán vezette

"Különben a jakuza 16 tonna élelmet szállított el a szerencsétlenül járt helyekre. A japán maffia nagyon menő, egyáltalán nem olyan, mint itt."

Melinda egy hónapot töltött látogatóban Japánban, ott volt, mikor az atomkatasztrófa történt. Távol volt Fukusimától, az ország déli részén nem tapasztalt pánikot a japánok körében, mindenki higgadtan várta a fejleményeket.

Hogyan beszéltek a tévében a Fukushimában történtekről?

A japán hírek messze nem állították be olyan ijesztően a történteket, mint az európai hírcsatornák közvetítései. Ott is félelmetes volt valamilyen szinten, de valószínűleg nem közöltek le mindent, hogy ne keltsenek pánikot. Különben Japánban a pánik fogalma is teljesen más, mint nálunk.

Mennyire megszokott dolog Japánban a földrengés?

Hozzá vannak szokva a földrengésekhez, ami eléggé gyakori jelenség Japánban. De most nem a földrengéstől ijedtek meg, hanem inkább a cunamitól. Ha csak földrengés lett volna, 10 holttestet sem találnak, mert épületeik kibírják az erős földmozgást. Olyan biztonságban érzed magad bennük, hogy az valami eszméletlen.

Említetted, hogy nem uralkodott el a pánik. Miben különbözik a japán mentalitás az európaitól?

Nem tudom, hogy csinálják, de bárhova mész, sehol nem kell felmérgelődj semmin, mindenhol kedvesek az emberek, mindenki lelkiismeretesen végzi a munkáját, nem kell abban kételkedni, hogy betartják az ígéretüket. Legalábbis az ott töltött hónap ezt igazolta számomra, talán ezért is szerettem annyira ott lenni. A buszmegállóban az elsőként érkező mögé állnak be a többiek, nem tolakodnak, nem lökdösődnek, és nem szuszognak az előttük álló nyakába.

Egyszóval nagyon tisztelik ott egymást az emberek. Ha kimész az utcára, nem kell attól tartanod, hogy valaki felmérgesít. Tulajdonképpen nincs is külső faktor, amelyik felbosszanthat. Hihetetlen, milyen nyugalomban élnek. A telefonokat mindenhol le kell halkítani: tetszett, hogy sem a metrón, sem az autóbuszban, egyáltalán sehol nem szabad hangosan csörögjön a telefon.

Ebből jöttem rá most, hogy nálunk mennyi mindenen kellene javítani. Nem lehet a buszon beszélgetni vagy olvasni, mert kénytelenek vagyunk hallgatni, mit mondanak a többiek. A Japánok nem terhelnek le a saját dolgaikkal, nem tudom, hogy csinálják. Lehet hosszú távon ott élni és felnőni stresszes, de nagyon jó európaiként elmenni oda: olyan, mint egy oázis. Mondjuk Kiotó egy kicsit más, mint Japánnak a többi része.

Mesélj róla.

Kiotó régen Japánnak volt a fővárosa, amolyan luxusváros, ahol legalább ezer buddhista meg sintoista templom működik, és egy csomó egyeteme is van. A város elég nagy területen fekszik, nagy udvaros házai vannak, míg Oszaka sokkal zsúfoltabb. A japánok szerint a déliek nagyon különböznek az északiaktól. Északon az emberek főképp mezőgazdasággal foglalkoztak, most, a katasztrófa után sokan le fognak költözni délre.

Dolgoztál haza?

Igen, végig dolgoztam. Az időzónabeli eltolódás miatt érdekes tapasztalat volt onnan haza dolgozni, mert Japán időzónája hét órával van előbb a Romániaihoz képest. 11-kor, itthoni idő szerint hajnali 4-5 órakor keltünk. Elmentünk, ebédeltünk, 2-re beértünk az irodába, megírtam az e-maileket és egyéb teendőket is elvégeztem, elmentem biciklizni, visszaértem 6-ra az irodába, akkor volt Európában 11 óra. Csak akkor kezdtek válaszolni az emailjeimre. Még maradtam 2 órát, elintéztem még amit kellett és kész. Tök lezser napok voltak.

Hogy érzékelted az első földrengést?

Ültem az irodába, Szilárd (Melinda barátja, Japánban kutat - szerk. megj.) szemináriumon volt, ez délután olyan 4 körül lehetett. Egy sorozatot néztem amikor rámszólt messengeren az egyik barátnőm, hogy minden rendben van velem, jól vagyok? Én mondtam persze. Mondta, hogy most olvassa, hogy földrengés volt nálunk. Én nem tudtam semmiről: megjött a barátom, mondtam neki mit hallottam, Szilárd nem akarta elhinni.

Akkor láttuk csak mi történt, amikor a hírekre rákerestünk a neten. Azután elmentünk vacsorázni japán egyetemi tanárokkal, de ők épp csak megemlítették a földrengést: kicsit siránkoztak, de aztán teljesen más témáról beszéltek.

Az északiakkal nem találkoztam, viszont Szilárd a Magyar Nagykövetségen szóba elegyedett két magyar ösztöndíjas, Fukusimától 80 kilométerre lakó egyetemista lánnyal.

Ők elmondták, nagyon bepánikoltak, beültek egy taxiba és elindultak az első vonatállomásig, ahonnan Kiotóba jöttek. Lényegében ők sem a földrengéstől ijedtek meg, hanem az otthoniak reakcióitól.

A szülők Európából stresszelték őket, hogy menjenek már haza, mert ha nem, meg fognak halni. Amúgy aki ott volt Japánban senki nem menekült sehova.

Olvastam egy hírt, hogy egy kolozsvári lány, aki már hat éve él Japánban nagyon közel Fukusimához, leírta, milyen volt a földrengés: egy percig tartott majdnem, álltak az egyetemen egy üres teremben, és amíg ki nem mentek egy olyan helyiségbe, ahol polcokról lepotyogott tárgyakat láthattak, nem hitték el, hogy milyen erős volt a földrengés.

Különben a jakuza, az ottani maffia 16 tonna élelmet szállított el a szerencsétlenül járt helyekre. A japán maffia nagyon menő, egyáltalán nem olyan, mint itt. Tulajdonképpen nagyon jó emberek: van egy saját igazságszolgáltatási módjuk, de csak akkor cselekednek, ha valaki tényleg valami olyasmit tett, amivel egy másik embert megsértett. A jakuzák nem csak leszállították a sok élelmet és vizet, hanem megszervezték az elosztást is. A japán állam mellett nagyon erősen ott voltak ők is és segítettek.



Fosztogatás volt?

Jaj nem, nem úgy zajlottak a dolgok, mint Európában. Ha itthon valami leomlana, pillanatok elkezdődne a fosztogatás. Japánban talán négy lopás volt az egész idő alatt. De ez máskorra is jellemző: ha ott biciklizel, leszállsz, bárhol lekötetlenül hagyhatod a biciklit, sőt, a bevásárlótáskákat is rajta hagyhatod, ha bemész valamilyen üzletbe, vagy kajálni. Amikor kijöttél, a biciklid ugyanabban az állapodban vár, ahogy hagytad.

Látom nagyon tetszett ott...

Igen, pedig annyi előítélettel, mint Japánba, még soha sehova nem mentem. Féltem, hogy a japánok kirekesztenek köreikből, és majd senkivel sem lesz alkalmam beszélgetni.

Szerencsémre nem igazolódtak be az előítéleteim: igazán jókat lehet velük beszélgetni, mármint azokkal, akik tudnak angolul. De velük is lebutított angolsággal kell beszélni, a választékos, hosszú mondatokat nem értik. Ez akár professzorokkal is megeshet.

Voltunk egy majomparkban, ahol egy táblán többek között az állt: This monkey park is not just a monkey. Birds and deer also to look for.

Néha volt egy olyan érzésem, hogy brandet csinálnak az angol szavak, kifejezések elírásából. Például láttam egy olyan „liqueur shop”-ot, amelyben zöldségeket árultak.

Igaz, hogy minden át van technicizálva Japánban?


Igen, mindenre van valami kütyü. Van olyan porszívó, amelyet ha beprogramozol, amikor eljön az idő, akkor elindul, felporszívózza egyedül a szobát, átmászik a kábeleken is és miután megcsinálta, visszaül a töltőjébe és feltöltődik.



És hova üríti a zsákot?

Azt nem láttam, de gondolom azt is jelzi, hogy mikor kell. Jaj, és a vécék! Kétfajta extrém vécé van, az egyik a tradicionális japán vécé, amelyik olyan, mint a török vécé, guggolni kell, de úgy néz ki, mint egy kis kád.

A másik, amelyiknek az ülőkéje fűtve van, és amelyik mellett van egy nagy számítógép. Ezen be tudod állítani, hogy megmossa a feneked, különböző nyomással és módon, sőt, meg is szárítja. Ezeket a funkciókat ismertem fel a gombokon, de volt egy csomó olyan is, amit nem is ismertem fel.

De volt flushing sound opció is, amit megnyomsz, és úgy szól, mintha húznád le a vécét, azért, hogy ha zajosabb vagy, akkor ne hallatsszon ki, hogy éppen mit csinálsz. Szilárd mondta, hogy amikor először volt bent, nem tudta, melyik gombot kell megnyomnia, hogy lehúzza a vécét, szembeállt a vécével, megnyomott egy gombot, és szembepriccolta. Röhögtek is rajta, de hát gondolom nem először történt meg.

Volt valami a mentalitásukban, ami nem tetszett?

Lényegében időnként idegesített az, hogy túl kedvesek. Hogy mondjuk bemész egy üzletbe, és amikor kijössz, még tízszer megköszönik, hogy bent voltál. De azért nagyon jó érzés. Furcsa, hogy van egy csomó olyan állás, munka ott, ami számunkra tök fölöslegesnek tűnik.

Pl. ott van a jelzőlámpa az utcán, ami működik, de még emellett van két rendőr is, akik ugyanazt integetik, mint a stoplámpa. Mikor először láttam, nem értettem, miért. De aztán mikor ott voltál a napközben városban, akkor rájöttél, hogy mégis van értelme, mert nem veszed észre a jelzőlámpát, mert rengetegen bicikliznek.

Autó is van sok, de bicikli az rengeteg, amelyek a járdán mennek. A gyalogosoknak nagyon szar, mert mindig vigyázniuk kell. Amikor biciklivel mész a járdán, nem mindig veszed észre, hogy a stoplámpa most éppen zöld vagy sem, és akkor a két rendőr ott áll, hogy ne kelljen attól félj, hogy esetleg nem veszed észre.

A buszok úgy vannak kitalálva, hogy az egyik ajtón felszállsz, a másikon leszállsz. Nincs bérlet, a központban minden jegy 220 jen, mindegy, hogy mennyit mész a busszal. De hogyha mondjuk városon kívül szállsz fel és mész be a központba, akkor az automata ad egy jegyet a buszon, és amikor szállsz le, odamész a sofőrhöz, azt odaadod, és megmondja, hogy mennyit kell fizess.

A durva az, hogy nincs semmiféle bérlet, legfeljebb olyan kártyát tudsz venni, amit fel tudsz tölteni pénzzel, és akkor nem kell állandóan aprópénzzel fizetned. De az sem olcsóbb. És van pl. városon belüli vonat is. Szerintem emiatt van az, hogy rengetegen bicikliznek.

Ellenőrök nincsenek?

Nincsenek, de nem is láttam olyat, hogy valaki például a hátsó ajtón szálljon ki. Olyan lelkiismeretesek, hogy az valami elképesztő. Szerintem meg is néznének, hogyha esetleg nem fizetnél. Amúgy nem jellemző, hogy az emberek nagyon figyelnek rád, nem kell félni ettől. Időnként engem mondjuk megnéztek, mert nagyon magas voltam hozzájuk képest, meg hát európai is vagyok.

Az egyik legdurvább ilyen emlékem, hogy bementünk egy étterembe, ami nagyon hosszú volt: az egyik felén asztalok, a másik felén tradicionális japán tatami volt, térdelni lehetett rá vagy törökülésben ülni. Le akartunk ülni oda, mert az nekem is kényelmesebb volt, de a pincérnő mondta, hogy üljünk az asztalokhoz, mert túl hosszú a lábam, és nem fogok elférni. Leültettek egy nagyon kicsi asztalhoz, amelyik pont akkora volt, hogy a lábam éppen befért alá, és így kellett üljek: nem tudtam mozogni se jobbra, se balra. Azt hiszem, nem értik a kényelmetlenségét annak, hogy magas vagy.



Hol laktatok, van olcsó szállás Japánban?

Szilárd ott egy jó koliban lakik, egyedül egy family roomban, két nagy szoba, konyha, mosógép, szárítógép, minden, ami kell. Én is lakhattam volna ott vele, ha a felesége vagyok. De ő véletlenül még az elején azt mondta, hogy a menyasszonya vagyok, és onnantól be kellett tartanunk a szabályt, hogy nem mehet oda, csak a felesége. Kellett béreljünk egy lakást arra az időszakra, amíg ott voltam.

[18.5.2011]




Folytatnád-e ezt a beszélgetést?

Igen 148
Egy masik beszelgetést talán 2
Nem 11



Korábbi interjúk
 
Ákos és Szilamér
> akik hirtelen felindulásból elmentek megfürödni az Atlanti-óceánban
Róbert
> aki Matchboxokat gyűjt
Áron
> aki túravezetőként magyarországiakat szívatott kitalált állatokkal
Laura
> aki metál és indusztriális zenészekkel készít hobbiból interjúkat
Gordon
> aki mások helyett írt államvizsga dolgozatokat
Zoli
> aki Marosvásárhely legmenőbb márciuskáit árulja
Tünde
> aki kamionsofőr
Szabó Árpád
> aki nem fél a kínaiaktól
Jackie
> akinek a külföldi önkéntesek fizetnek, hogy Erdélyben dolgozhassanak
Horobeţ Emil
> aki művészetnek tartja a mateket
Andrea
> aki nem érzi az illatokat
Gyurka István
> aki autókat tuningol
Corina
> aki csak nyers ételt eszik
Melinda
> aki Japánban élte át a földrengést
Szokolay Sándor
> zeneszerző, aki Kodály tanítványa volt
Anna
> aki színekben látja az időt
Laura
> aki 139 szülinapot tud fejből
Victor
> aki a Predatort rajzolta
Iris
> aki kilépett a Facebookról
Marian
> aki a Himaláján és a Szaharában is leszaladta a maratont
Csaba
> aki elméleti fizikus Izlandon
Gonzó
> aki kiskorú gengsztereket szelídített egy dél-karolinai városkában
Stefano
> aki 60 országban járt
Paul
> brit világutazó, aki most Háromszéken él
Ila Gábor
> aki visszavett a tempóból
Ileana Mavrodin
> aki Kanadából költözött haza, hogy földházat építsen
David Mallegol
> aki utcagyerekeknek tart cirkusz-műhelyt
Dombi Botond és Szabolcs
> ifjú animátorok
Orsós János
> buddhista pedagógus, aki kitört a cigánytelep kilátástalanságából
Chris
> az aktivista
Kelemen Márton
> aki Kolozsvár központjában horgászik
Adrian Olar
> jegyellenőr
Volker Gerling
> aki gyalog vándorol és zsebmozikat mutogat
Lorik
> aki fixer volt Koszovóban
Olivér bácsi
> aki kapus
Cezar
> aki a druidizmus követője
Bordáska
> aki nem eszik cukrot, felvágottat vagy sült húst
Valer ezermester
> aki esernyőket javít, de a lakberendezés a hobbija
M.
> aki a karajról zsírszegény tehéntúróra tért át
Remus Turda
> máramarosi zsidó
dr. Pusztai Noémi
> aki állatokat homeopátiával gyógyít
Tania
> aki szarajevói születésű temesvári szerb
Ibolya néni
> cerkófmajom-tulajdonos
Hirschfeld Éva és Ida
> műlégykötők
Zsuzsa asszony
> aki jósnőnek született
Will Krause
> aki a Cartoon Networknak animál
Csizmadia András
> borszakértő, gasztrofilozófus
Bernhard Gittler
> a vadász-orgonista-ügyvéd-közgazdász báró
Nadir
> egy üzbég Kirgizisztánból
Milică bácsi
> akinek az egyik szeme sír
DL, egy iráni srác
> aki emigrálni akar
Bréda Ferenc
> aki Mumu forever
Balázs Imre József
> aki belülről fordítja ki a medvét
Marie
> a vegetariánus
Muszka Sándor
> költő
Pataki Csaba
> táltos-tanítvány
Júlia
> aki 77 évesen e-mailezik és chattel
Vadnay Attila
> sztárfodrász
Attila és Álmos
> az "édi kis romániaiak"
Yale
> aki kelet-európai zsidó hagyományokat kutat
Rezső
> az ínyenc
Nándika
> a médiás, blogger, ámokfutó
Gergő
> amatőr ralis
Brad Vee Johnson
> a Sounds of Boney M tagja
Attila és Álmos
> a téma: manele
Réka
> az animé-őrült
Szende
> aki bohócokat gyűjt
Izabella
> a magyar, román és szász kultúra határán
György
> egy menő váradi lokál pultosa
Ralph
> aki Goában bulizott
Zita
> akinek Angyala van
Névtelen
> aki Romparkint szedett
Bán és Jancsika
> utazók
Dana és Luci
> nudisták
Gonzo
> aki halláskárosultakat tanít
Mihai Chirilov
> szabadúszó
V.
> aki sátánista volt
Chase
> a misszionárius és divat-tervező
Kozma bácsi
> aki 63 éves, egyetemista és bentlakásban lakik
Stella
> a transzvesztita
Névtelen
> aki skinhead volt
Menyhárt
> aki nem bír felkelni
Papsi
> a szoknyavadász
Sorin Tara
> a "legnagyobb Románia-ellenes"
váradi névtelen
> aki pszichedelikumokat próbált
Leon
> a taktikai művész
Egyetemisták
> első kolozsvári élményeikről
Zsuzsa és lakása
> akiknek saját életük van
Áron
> aki lefotózott egy Chipendale-tagot, amint pisil
Lepi
> aki látástól-vakulásig sörözik
Attila és Zoltán
> a gourmandok
Szabó Anikó
> a reneszánsz táncról
Levente
> aki tornatanár és japánul tanul
Pityuka
> a punk
Áron
> aki Amerikában dolgozott és pénz nélkül jött haza
Führer
> a cigánykutató és éjjeli˜r
Dávor
> a horvát, aki Bécsben él s magyarul tanul
Farkas Árpád
> a bhakti-jóga hívő
Giusz
> aki megadja a módját az olvasásnak
Házsé
> a humor-krónikás
Nagy Zoltán
> akinek denevér a hobbija, de verebekb˜l doktorál
Imola
> aki rajong a vulkán-kitörésekért
Zuh Deodáth
> aki a magyarság, a filozófia és a menedzserfoci összefüggéseir˜l értekezik
Guccika és Attila
> az internátusi vitézek
Ági
> az elektronikus zenér˜l
Gyömbér
> aki szerelmes Párizsba
Elemér és Buza
> a divatos emberek
Misi
> aki rosszul választott
Könczey Elemér
> karikaturista
Cilu
> az ex-mikrobiofóbiás
Zágoni Balázs
> a filmkészítés buktatóiról
Timi, Iza és Annamari
> a "srác-fˆz˜k"
Szakáts István és Rarita
> világutazók
László Orth Hunor
> aki zenélni "krémesen" szeret
Karácsonyi Zsolt
> akit Lao-ce segített át a katonaságon
Szabó Attila
> az improvizőr







24 óra hírei 24 óra cikkei
HIRDETÉS