Szokolay Sándor, zeneszerző, aki Kodály tanítványa volt "Végigsétáltam három elnyomáson. Tenyerén hordoz az Isten, hogy megértem a nyolcvanadik évet, sikerült mindig kimásznom a gödörből" - mondja a magyarországi zeneszerző, aki nemrég vette át az Artisjus komolyzenei díját Tél végi tavaszváró című oratórikus látomásaiért. – Tulajdonképpen papnak készültem: teológiát is akartam végezni. Költő szerettem volna lenni, írtam fából faragott fűzfapoéta-verseket, orvos is akartam lenni, de leginkább pap – a misszionáriusság azért vonzott, mert világot is akartam látni. Evangélikus-lutheránus vagyok, gyakorlom a vallásomat, az egész életemet kételkedés nélküli istenhitben éltem le. Vagy huszonkét betegségem volt már – három szívinfarktus, szívműtétek, agyembóliák. Végigsétáltam három elnyomáson. Tenyerén hordoz az Isten, hogy megértem a nyolcvanadik évet, sikerült mindig kimásznom a gödörből. Életimádó, sokat viccelő ember vagyok, talán ennek köszönhetem, hogy nem törték meg az erőm. Édesapám a Békés-tarhosi Énekiskolába íratott be, ami az első bentlakásos Kodály-iskola volt Magyarországon. A legmagasabb pontszámmal vettek föl – nyáron volt a felvételi, az ablak alatt hallgatta. Soha nem felejtem el azt az örömet, és hogy édesapám azt tanácsolta: becsüljem meg magam. Próbálom, de nem olyan könnyű. A zeneiskolában pár hét alatt kitanultam a zongorakottákat, könyvtárunk pedig nem volt. Azt mondta az első zongoratanárom, Sipos Éva (alig volt idősebb nálunk, a fél iskola fiútagjai szerelmesek voltak bele), hogy írjak új gyakorlatokat, etűdöket, amíg meg nem érkezik a zongoraiskola. Nem azt csináltam, hanem elkezdtem gyerekdarabokat komponálni: fogócska, Hüvelyk Matyi, körülbelül 150-200 darabot írtam. ![]() Fotó: Fazekas István/Artisjus Ez megváltoztatta az egész életemet, úgy éreztem: Istentől kaptam, hogy rám szakadt a komponálhatnék, és azóta szüntelenül komponálok. Szerintem az a legjobb pályaválasztás, amitől boldog az ember, és én soha nem kínlódtam. Ha nem ment a komponálás, már a kezdet kezdetén is lefeküdtem és aludtam egyet, olyankor mintha angyalok javították volna ki. A pályám mellett a másik boldogságom az, hogy magyar vagyok: a magyar nyelv lényegileg nem hasonlítható Európa egyetlen nyelvéhez sem, és a zenei anyanyelv nagyon nagy ajándék az ember életében. A hitben élésről azt mondanám, nem vagyok álszent típus, szeretek templomba menni, de a legkönnyebb úgy, hogyha a templomban egyedül az Istent találom ott, mást nem. Ökumenikusan gondolkodom, nagyon szégyellem, hogy az Európai Unió alkotmányában a kereszténységet nem vállalták, mert a kereszténységnek köszönhető az, hogy Európa itt tart. Kodály Zoltán tanár úr – aki életem legnagyobb személyes példaképe, nem a zeneisége, hanem az emberi jelleme, hite, magyarsága miatt – azt írta nyolcvan éve, hogy Európa nem arra kíváncsi, hogyan utánozzuk őket, hanem hogy mit adunk magunkból. ![]() Kodály Zoltán szigorú tanár volt, tanultam nála népzenét, és nagyon sokszor mentette meg az életemet. 1956 után írtam A tűz márciusa oratóriumot, a sárospataki alkotóházban: megjelent három bőrkabátos azzal, hogy népellenes művet írok. Becsengettem a tanár úrhoz, kérdeztem, hogy mit csináljak. Azt kérdezte, miért rebelliskedik maga, fiatalember? Nem fogja tudni végigcsinálni a pályáját. Azt kérdezte, honnan vette ezt? Mondtam, a Psalmus Hungaricusban is az áll, ne bántsd a magyart. Igen, felelte, de én öregember vagyok, és megengedhetem magamnak – de higgye el, hogy indexre kerülhet a műve. Így is lett. A tűz márciusát ötven évig nem lehetett játszani, most Kocsis Zoltán kihalászta valahonnan. Ez a puha diktatúra nem volt valami puha, ezt nem kell magyaráznom. A politika amúgy sem érdekel, a kultúrát látom a legfontosabbnak. A politika nem hoz létre semmit. A jobboldalnak és a baloldalnak egyre kellene vigyáznia: hogy az értékeket, amelyek nem pénzzel mérhetők, menteni, őrizni, ápolni kell. Az útravaló, amivel elindítottak, nem a violin- és basszuskulcsok, nem a népzene, hanem az az emberi tartás, ami nélkül nem lennék itt. Kodály tanár úr azt mondta Bartókról halála napján: Bartók attól volt nagy, hogy túlmutatott önmagán. Ez a túlmutatás önmagunkon számomra örök tanács volt. A legutálatosabb szó számomra az önmegvalósítás, nem önmegvalósítás kell, hanem szolgálni kell. Ugyancsak Kodály tanár úr mondta, hogy a jó zeneoktatás a kezet teszi utoljára a helyére, és bár fontos a fej, a lélekről se feledkezzünk meg. Úgy érzem, ma is ez a legnagyobb baj a világban: még mindig a szereteten mosolyognak. Észre kellene venni, hogy senkit nem felejtenek itt – nem valami szigorú Istenre kell gondolnia, magunknak adunk számot. Meggyőződésem, hogy a művészeteknek nem elsődleges célja a szórakoztatás, hanem az, hogy értelmet adjanak az életnek, vigasztalást. Jobb emberek, akik a zenét szeretik. – Milyen irányba haladt a komolyzene a több mint fél évszázad alatt, amit ön zeneszerzői, oktatói pályán töltött? – Stravinskyt kérdezték New Yorkban, hogy mi a véleménye a modern zenéről, azt mondta: utálom. Mondták neki, de ön a modern zene atyja. Azt felelte, én nem modern zenét írok, hanem jó zenét. Én is ezt szeretném (nevet). Az avantgárdnak, a kísérletezésnek nem vagyok ellensége. De annyira rövid az élet, hogy fölösleges dolgokra nem szánom – ha nem érzem, hogy avantgárd, ütemvonal nélküli, minimál zenét kell írni, akkor nem írok. Ha egy Babits- vagy Ady-verset elolvasok, tudom, hogy meg lehetne zenésíteni – de csak akkor szabad nekifogni, ha érzem, hogy muszáj. – Számtalan műfajban alkotott – melyik a kedvence? – Az opera, a legjobb operámnak a Hamletet tartom: a lázadó Hamletet, a leleplező Hamletet írtam meg. Írtam oratóriumokat, harminc kantátát írtam, szimfóniákat – szeretnék egy Isten-szimfóniát írni. Öreg koromra úgy érzem, nem a szájbarágós szöveg a fontos, hanem hogy anélkül is érezhető legyen a mondanivaló. – Hogyan látja a fiatalok és a zene viszonyát? – A fiatalokat úgy látom, hogy mind ki akarja az eget meszelni, én is azt próbáltam – nem nagyon lehet, de ki kell próbálni. Nem szerettem tanítani, mégis harminc évig tanítottam a Zeneakadémián – a növendékektől nagyon sokat lehetett tanulni. kérdezett: Fülöp Noémi [23.4.2011]
|
![]() ![]()
|