Fiatalkorában misszionáriusnak készült – hogyan, kinek a tanácsára lett végül zeneszerző?

– Tulajdonképpen papnak készültem: teológiát is akartam végezni. Költő szerettem volna lenni, írtam fából faragott fűzfapoéta-verseket, orvos is akartam lenni, de leginkább pap – a misszionáriusság azért vonzott, mert világot is akartam látni. Evangélikus-lutheránus vagyok, gyakorlom a vallásomat, az egész életemet kételkedés nélküli istenhitben éltem le.

Vagy huszonkét betegségem volt már – három szívinfarktus, szívműtétek, agyembóliák. Végigsétáltam három elnyomáson. Tenyerén hordoz az Isten, hogy megértem a nyolcvanadik évet, sikerült mindig kimásznom a gödörből. Életimádó, sokat viccelő ember vagyok, talán ennek köszönhetem, hogy nem törték meg az erőm.

Édesapám a Békés-tarhosi Énekiskolába íratott be, ami az első bentlakásos Kodály-iskola volt Magyarországon. A legmagasabb pontszámmal vettek föl – nyáron volt a felvételi, az ablak alatt hallgatta. Soha nem felejtem el azt az örömet, és hogy édesapám azt tanácsolta: becsüljem meg magam. Próbálom, de nem olyan könnyű.

A zeneiskolában pár hét alatt kitanultam a zongorakottákat, könyvtárunk pedig nem volt. Azt mondta az első zongoratanárom, Sipos Éva (alig volt idősebb nálunk, a fél iskola fiútagjai szerelmesek voltak bele), hogy írjak új gyakorlatokat, etűdöket, amíg meg nem érkezik a zongoraiskola. Nem azt csináltam, hanem elkezdtem gyerekdarabokat komponálni: fogócska, Hüvelyk Matyi, körülbelül 150-200 darabot írtam.


Ez megváltoztatta az egész életemet, úgy éreztem: Istentől kaptam, hogy rám szakadt a komponálhatnék, és azóta szüntelenül komponálok. Szerintem az a legjobb pályaválasztás, amitől boldog az ember, és én soha nem kínlódtam. Ha nem ment a komponálás, már a kezdet kezdetén is lefeküdtem és aludtam egyet, olyankor mintha angyalok javították volna ki.

A pályám mellett a másik boldogságom az, hogy magyar vagyok: a magyar nyelv lényegileg nem hasonlítható Európa egyetlen nyelvéhez sem, és a zenei anyanyelv nagyon nagy ajándék az ember életében. A hitben élésről azt mondanám, nem vagyok álszent típus, szeretek templomba menni, de a legkönnyebb úgy, hogyha a templomban egyedül az Istent találom ott, mást nem.

Ökumenikusan gondolkodom, nagyon szégyellem, hogy az Európai Unió alkotmányában a kereszténységet nem vállalták, mert a kereszténységnek köszönhető az, hogy Európa itt tart. Kodály Zoltán tanár úr – aki életem legnagyobb személyes példaképe, nem a zeneisége, hanem az emberi jelleme, hite, magyarsága miatt – azt írta nyolcvan éve, hogy Európa nem arra kíváncsi, hogyan utánozzuk őket, hanem hogy mit adunk magunkból.


Kodály Zoltán szigorú tanár volt, tanultam nála népzenét, és nagyon sokszor mentette meg az életemet. 1956 után írtam A tűz márciusa oratóriumot, a sárospataki alkotóházban: megjelent három bőrkabátos azzal, hogy népellenes művet írok. Becsengettem a tanár úrhoz, kérdeztem, hogy mit csináljak.

Azt kérdezte, miért rebelliskedik maga, fiatalember? Nem fogja tudni végigcsinálni a pályáját. Azt kérdezte, honnan vette ezt? Mondtam, a Psalmus Hungaricusban is az áll, ne bántsd a magyart. Igen, felelte, de én öregember vagyok, és megengedhetem magamnak – de higgye el, hogy indexre kerülhet a műve. Így is lett. A tűz márciusát ötven évig nem lehetett játszani, most Kocsis Zoltán kihalászta valahonnan.

Ez a puha diktatúra nem volt valami puha, ezt nem kell magyaráznom. A politika amúgy sem érdekel, a kultúrát látom a legfontosabbnak. A politika nem hoz létre semmit. A jobboldalnak és a baloldalnak egyre kellene vigyáznia: hogy az értékeket, amelyek nem pénzzel mérhetők, menteni, őrizni, ápolni kell.

Az útravaló, amivel elindítottak, nem a violin- és basszuskulcsok, nem a népzene, hanem az az emberi tartás, ami nélkül nem lennék itt. Kodály tanár úr azt mondta Bartókról halála napján: Bartók attól volt nagy, hogy túlmutatott önmagán. Ez a túlmutatás önmagunkon számomra örök tanács volt. A legutálatosabb szó számomra az önmegvalósítás, nem önmegvalósítás kell, hanem szolgálni kell.

Ugyancsak Kodály tanár úr mondta, hogy a jó zeneoktatás a kezet teszi utoljára a helyére, és bár fontos a fej, a lélekről se feledkezzünk meg. Úgy érzem, ma is ez a legnagyobb baj a világban: még mindig a szereteten mosolyognak. Észre kellene venni, hogy senkit nem felejtenek itt – nem valami szigorú Istenre kell gondolnia, magunknak adunk számot.

Meggyőződésem, hogy a művészeteknek nem elsődleges célja a szórakoztatás, hanem az, hogy értelmet adjanak az életnek, vigasztalást. Jobb emberek, akik a zenét szeretik.


– Milyen irányba haladt a komolyzene a több mint fél évszázad alatt, amit ön zeneszerzői, oktatói pályán töltött?

– Stravinskyt kérdezték New Yorkban, hogy mi a véleménye a modern zenéről, azt mondta: utálom. Mondták neki, de ön a modern zene atyja. Azt felelte, én nem modern zenét írok, hanem jó zenét. Én is ezt szeretném (nevet).

Az avantgárdnak, a kísérletezésnek nem vagyok ellensége. De annyira rövid az élet, hogy fölösleges dolgokra nem szánom – ha nem érzem, hogy avantgárd, ütemvonal nélküli, minimál zenét kell írni, akkor nem írok. Ha egy Babits- vagy Ady-verset elolvasok, tudom, hogy meg lehetne zenésíteni – de csak akkor szabad nekifogni, ha érzem, hogy muszáj.


– Számtalan műfajban alkotott – melyik a kedvence?

– Az opera, a legjobb operámnak a Hamletet tartom: a lázadó Hamletet, a leleplező Hamletet írtam meg. Írtam oratóriumokat, harminc kantátát írtam, szimfóniákat – szeretnék egy Isten-szimfóniát írni. Öreg koromra úgy érzem, nem a szájbarágós szöveg a fontos, hanem hogy anélkül is érezhető legyen a mondanivaló.


– Hogyan látja a fiatalok és a zene viszonyát?

– A fiatalokat úgy látom, hogy mind ki akarja az eget meszelni, én is azt próbáltam – nem nagyon lehet, de ki kell próbálni. Nem szerettem tanítani, mégis harminc évig tanítottam a Zeneakadémián – a növendékektől nagyon sokat lehetett tanulni.

kérdezett: Fülöp Noémi