"Őrült fickó volt - úgy nézett ki, mint egy cigány hegedűs valamelyik Kusturica-filmből, minden második foga hiányzott..."
Miért éppen Lao-Ce-t vittél magaddal a katonaságba?
K. Zs.: Valami könyvet mindenképp be akartam tenni a katonaládába, és úgy gondoltam, ez a Lao-Ce pont jó lesz, mert könnyen belefér a zsebbe, meg más egyéb haszna is van. Weöres Sándor fordította annak idején magyarra, én pedig az egyik tizedesemnek csuklóból románra fordítottam, így Lao-Ce-ról beszélgettünk a katonaságban.
És milyenek voltak a reakciók?
K. Zs.: A tizedes nagyjából annyit szólt, amennyit Lao-Ce is szólhatott volna, ha egy félig-meddig nyugati típusú kultúrán nevelkedett alak elkezdett volna szövegelni neki: bölcsen hallgatott.
Aztán mentetek lőni?
K. Zs.: Aztán mentünk lőni. Lőttünk, mint az állat, meg a szokásos apróságok: rohangáltattak a sárból ki-be, hozzáfagyott az ujjunk a puskához, ahogy ez katonáéknál bárkivel megtörténik. De visszatérve Lao-Ce-re, általában mindenkinek tetszett, különösen egy cigány katonatársamnak. Őrült fickó volt -- úgy nézett ki, mint egy cigány hegedűs valamelyik Kusturica-filmből, minden második foga hiányzott -- és éjszaka, a lámpaoltás után, az ablakon beszűrődő fény mellett olvasta nekem fel a keresztrímben megírt, kábé ezer soros, román nyelvű eposzát. Ennek a fickónak egyszerűen be nem állt a szája, folyton visszapofázott. Nem szemtelenül, csak mindig replikázott, folytatta a dolgot. Nyomta is a fekvőtámaszokat, de nem lehetett leszoktatni erről. Pihenésképpen pedig az eposzát olvasgatta nekünk. A többiek közben kártyáztak, meg hagymát ettek, ilyenek voltak a költői műhelyek a katonaságban. Néha Lao-Ce-ről beszélgettünk, de egy csomó más dologról is folyt a szó, nemi szervekről, kajáról, meg arról, hogy mikor engednek haza.
Meg lehet élni katonáéknál Lao-Ce-ből?
K. Zs.: Az én katonaságom a váradi határőrségnél nem volt olyan durva, mint egyes galaci vagy teleormani egységeknél. Az egyik legelitebb hely: semmi pszichológiai szarakodás, csak konkrét szarakodás volt.
Hogyan lettél te katona? Nem másért, de manapság nem divatos elmenni katonának.
K. Zs.: Véletlenül. Egy abszurd véletlen folytán. Én sem hittem soha, hogy katona leszek egyszer. A környezetemből senki nem tudta elképzelni, mégis megtörtént. Mindenki meg volt győződve arról, hogy én meg fogok őrülni a katonaságnál, velem agyilag valami nagyon nagy zűr fog történni, de pont úgy jöttem ki, mint ahogy bementem. Nem tudom, milyen voltam előtte, milyen vagyok utána, de hogy semmit nem változtam, az biztos. Viszont volt egy katonatársam, aki néha fogta magát, kiment a mellettünk levő benzinkúthoz, vett három banánt, visszajött, megette a banánokat, aztán ledugta az ujját a torkán, kihányta az egészet, a zöld masszát az arcára kente, és úgy rohangált negyed órán át, a zöldes péppel az arcán. Utána pedig egy hétig megint teljesen normális volt. Sosem kérdeztem, hogy ezt miért csinálja. Amúgy ő volt ez egyik legmegbízhatóbb ember a laktanyában. Csak néha kiengedte a gőzt. Amúgy a világ tele van őrültekkel, csak a katonaságban, mivel az emberek össze vannak zárva, ezt könnyebben kihozzák egymásból, illetve könnyebben észreveszik egymáson. De ez ugyanígy van az egyetemen is, szerintem. Pláne egy bentlakási szobában...