Marian, aki a Himaláján és a Szaharában is leszaladta a maratont "A szenvedést, a boldogságot és a barátságot is újszerűen értelmezem – azt hiszem, a sok kilométernyi erőfeszítés utáni öröm semmihez sem fogható." weboldalát és magazinját is. Volt-e olyan időszak, amikor profi sportoló szerettél volna lenni? Gyerekkoromban egy ideig futballkapus szerettem volna lenni. A testi adottságaim azonban nem voltak meg – magasságom átlagos – emellett a szüleim is inkább a tanulásra ösztönöztek, és nem a sportra. Később, kamaszkoromban testnevelő tanárnak akartam menni, de ’89 előtt csak egyetlen ilyen profilú egyetem létezett, ahol hatalmas versengés folyt, a helyeket pedig leginkább hivatásos sportolók kapták. Így végül műszaki egyetemet végeztem, és három hónapig dolgoztam mérnökként. A weboldalad és magazinod címe Szaladok, tehát vagyok (Alerg, deci exist). Hogyan válik a szaladás életfilozófiává vagy életformává? Nem szeretnék nagy szavakat használni, de igen, számomra a szaladás egy életforma. Ugyanakkor az életem nem különleges, és abban sem találok semmi átlagon felülit, hogy folyamatosan szaladok, hosszú távokat is. Viszont akárhányszor szaladni indulok, mindig nagy örömmel teszem (a mulandó, megerőltetés miatti szenvedés ellenére is). Futás közben újra álmodozó, önmagát ókori hősnek, maratonbajnoknak képzelő gyermekké válok. Minden tiltás semmivé válik, szárnyas lóként szaladok tovább. Ebből a szemszögből nézve a futás fontos része az életemnek, egy lehetőség arra, hogy jobbnak, szabadabbnak és erősebbnek érezzem magam. Olyan szempontból is életforma a szaladás, hogy szervezettebbé tett, nagyobb figyelmet szentelek a részleteknek, megtanultam, hogy mi a magány (az órákig tartó hosszú szaladások alatt csak te vagy magadnak, és akarva-akaratlanul ki kell békülnöd belső önmagaddal). A szenvedést, a boldogságot és a barátságot is újszerűen értelmezem – azt hiszem, a sok kilométernyi erőfeszítés utáni öröm semmihez sem fogható. A szaladásban nem lehet csalni, és a legfontosabb eredményt önmagad legyőzésében éred el. A szaladás szakmai életem része is, mert néhány éve különleges helyekre utazom szaladni, onnan pedig mindig újságírói történetekkel, elbeszélésekkel térek vissza. Természetesen semmi rendkívüli nincs abban, amit érzek; az emberek nagyrésze megéli ezeket egy adott szenvedélyen, egy egyedülálló létformán keresztül. Számomra azonban ez mind a szaladáshoz kötődik. A szaladás egyik titka a saját ritmusod megtalálása. Honnan tudod, hogy ezt már megtaláltad? Ha a tempóról, az ideális állandó sebességről beszélünk, akkor ezt könnyen ki lehet számolni, hamar megtapasztalod azt a sebességet, amellyel kényelmesen teszel meg egy adott távot. A kezdők egyik leckéje azt mondja, akkor megfelelő a tempó, ha beszélgetni is tudsz egy nagyobb sebesség mellett. Viszont ha állandóságról van szó, arról az egyensúlyról, amit a mindennapi életben is jó elérni, akkor másképp állunk hozzá. Igen, az a fajta szaladás, amit nem a teljesítményért, eredményekért gyakorolsz, kiegyensúlyozottá tesz, megtanít összhangot teremteni a magánélet, a szakma és az egyebek (szenvedélyek) között is. Hogyan lehet megfogalmazni a szaladás pszichológiáját? Mit kell elsősorban szem előtt tartania annak, aki maratonra készül? Nem hiszem, hogy a szaladó egyedi pszichológiai profillal rendelkezne. Mind emberek, ugyanazokkal az erényekkel és hibákkal, ugyanazokkal a pszichológiai vonásokkal, mint a többség. Ugyanakkor úgy vélem, a futás által felfedezhetjük és kifejleszthetjük egyes tulajdonságainkat. És ha már maratonra való felkészülésről beszélünk, felsorolnék néhány ilyent, véletlenszerű sorrendben. Mindenek előtt realistának kell lenned. A lehető legjobban kell ismerned magad, különösen a fizikai teherbíró képességedet (de a pszichikait is). Fel kell fognod, hogy a 42,195 kilométer bizony nem kis távolság. Azután folyamatos felkészültségben kell állnod. Egy maraton kemény, de nem nagyon szigorú edzést feltételez. Kötelező tudatosítanod, hogy néhány (három-hat, az egészségi állapottól és a kondíciótól függően) hónapig nagyon oda kell figyelned az étkezésekre, hidratálásra, edzésre és pihenésre. A szellemi kitartás is szükséges: tudni kell, hogy fizikai fájdalom jelentkezik majd, olyan pillanatok, amikor úgy érzed, nincs tovább. Amikor fel akarod adni, amikor körülötted mindenki elvárásokat támaszt veled szemben, neked meg időd és energiád kell jusson arra, hogy mindennek eleget tegyél. Az ilyen pillanatokat ki kell bírni, tovább kell lépni, hogy végül elérhess a célba. Mindezeken kívül valamilyen felszerelésre, a helyes szaladás technikájának elsajátítására és rendes felkészülési programra van szükség. Azt mondod, a szaladásban két pszichológiai határ létezik, 7 illetve 30 kilométer körül. Mit jelentenek ezek pontosan, és hogyan lehet túllépni őket? Olvasmányaim és saját tapasztalataim alapján valóban két határ létezik egy maraton alatt. Az első a hatodik-tizedik kilométernél jelentkezik (felkészültségtől és személytől függően), és azt az átmenetet jelenti, ami az első, bemelegítési szakasz és a „végtelenségig bírnék szaladni”-érzés között jelentkezik. Ez viszont korlátozott, mivel akadályba ütközöl, amit az angolok Falnak, a németek Kalapácsos Embernek (Der Mann mit der Hammer) neveznek. Ekkor úgy érzed, áthatolhatatlan falnak ütköztél. Fiziológiai reakció ez, a szervezeted végére járt az energiának, minden zsigered üvölt, hogy nem kell több kín, nem akar erőlködni. Ezekben a pillanatokban lép közbe az elme, amelyik – nem tudom, mi módon – nem is sejtett erőforrásokat talál, hátulról lökdös, hogy menj tovább. Tényleg mindenki le tud szaladni egy maratont? Igen, bármely egészséges ember, aki résztvesz egy minimális felkészítő programon, képes megfutni a 42,195 kilométeres távot. A szaladásban talán a legnehezebb lekötni a gondolatokat, hogy el ne und magad, míg a kilométerek lassan fogynak. Te mire gondolsz? Első ránézésre szaladni unalmas tevékenység, kilométert kilométerre halmozni, és még el is foglalni magad közben. Viszont a valóságban ez másképp van. Kezdetben, amikor még lelkes az ember, és tele van energiával, az agynak szüksége van arra, hogy valami lekösse. Személy szerint én beszélgetni szeretek a legjobban, csodálom a tájat vagy egyszerűen elgondolkodom bármin, ami eszembe jut. Idővel azonban azt tapasztalom, hogy az elme önmagába fordul. A gondolatok már nem terjednek ki kényszeresen minden apró részletre, szellemi síkon minden nyugodttá válik. Talán hihetetlen, de teljes – vagy szinte teljes – nyugalom áll be. Érzem, ahogyan „kettéválok”: a test végzi a maga dolgát (szalad, liheg, trappol), az elme pedig éghez hasonlítható, amelyen néha felhőként suhannak át az elszigetelt gondolatok. Számomra ez a nyugalmi állapot már-már misztikus, olyan belső csend, amelyet egy hosszú imádság után lehet megtapasztalni (zárójelben: a buddhista szerzetesek egy része hosszú távolságokat tesz meg futólépésben, hogy az elmét megtisztítsa minden gondolattól). Visszatérve, ezt az állapotot a falba ütközés zavarja meg leginkább, akkor az agyad csak arra koncentrál, hogy a testet előrevigye. A cél előtt ugyanígy, csak a szaladásra tud összpontosítani. Következésképpen egy maraton különböző lelkiállapotok sorozata, és számomra ez semmiképpen nem jelenthet unalmat. Mit gondolsz, az emberek többsége miért érzi úgy középiskola után, hogy a szaladás egyenlő a kínszenvedéssel? Ha arra gondolunk itt, hogy sok fiatal a fizikai erőfeszítést gyötrelemként éli meg, azt hiszem, az okok meglehetősen összetettek. A jelenlegi életforma (tévé, internet kéznél), az egyre inkább felvállalt kényelem (miért gyalogoljunk, ha van autó is?), a testnevelés eszméjének hiánya együttesen eltávolította napjaink embereit a mozgástól. Mindennek súlyos következményei is lettek, az elhízástól a szívbetegségek gyakoriságáig, és így tovább. Mindehhez jön az a tény is, hogy a szaladáshoz olyan pszichikum szükségeltetik, amely nem a kamaszkorra jellemző (szigor, elhatározottság, állandóság, kiegyensúlyozottság. Hogyan lehet motiválni egy maratoni részvételre olyan valakit, aki előtte nem szaladt nagy távokat? Ez személyfüggő, viszont úgy gondolom, hogy a késztetést saját bensődben kell megtalálnod. Szerencséd van, ha sikerül tapasztalattal rendelkező személyre találni, mert így elkerülhetsz olyan hibákat, amiket különben könnyen elkövetnél. Milyen plusz élményt jelentenek az extrém maratonok, például sivatagban, hegyekben? Mindenekelőtt más a táj. Egy dolog stadionban vagy egy városi úton szaladni, és teljesen más élmény a sivatag dűnéi között, vagy hegyen-völgyön keresztül. Azután az extrém maratonok alatt intenzívebben élheted meg a futás örömeit és erőfeszítéseit. Hogyan néz ki az alapvető futófelszerelés? Honnan lehet megismerni egy jó futócipőt? Elvileg a szaladás a legkézenfekvőbb sport. Nincs másra szükséged, csak egy rövidnadrágra vagy melegítőre, egy pólóra és egy pár cipőre. És persze egy útra. A valóságban viszont nem meghatározó módon, de mégis fontos a jó felszerelés, különösen a szélsőséges körülmények között. A romániai piacon jelenleg számtalan megfelelő futófelszerelés található, csak érdeklődni kell. Ami a cipőt illeti, nem létezik egyfajta jó lábbeli a szaladáshoz. Ezt többszöri próbálkozás után lehet csak megtalálni, és sok tényezőtől függ: járásmód, a láb alkalmazkodási képessége, a lábfej szélessége, a felület, amin szalad az ember. kérdezett: Rácz Tímea és Sipos Zoltán [20.9.2010]
|
|