David Mallegol, aki utcagyerekeknek tart cirkusz-műhelyt Franciaországban végezte a történelem-szakot, amatőr és profi társulatokban színészkedett... aztán egy napon egy Hátszeg környéki faluban találta magát, franciát, majd cirkuszi mesterségeket tanítva gyerekeknek.
Innen eredt az a temesvári projekt is, amelynek már három éve részese: egy lakókocsiban él, mint az alapítvány többi tagja, egy piros cirkuszi sátor mellett, és súlyosan hátrányos helyzetű gyerekeknek tart színházi foglalkozásokat. Az interjú románul készült, ha nem is beszéljük tökéletesen... Mi az eredménye a munkátoknak? – Már vannak páran, akik a mi segítségünkkel emelkedtek ki a helyzetükből, találtak állást, költöztek házba... ezért is dolgozunk, de az is nagyon fontos, amit a többieknek nyújtunk: egy helyet, ahol fejlődhetnek, ahol figyelnek rájuk, komolyan veszik őket, alkothatnak, kifejezhetik magukat. Nem vagyunk szentek, és amit az energiánkért cserébe kapunk, az pont ez: olyasmivel foglalkozhatunk, aminek látjuk a hasznát, és elnézhetjük, ahogy ezeknek a gyerekeknek a pokoli életük mellett még van erejük és bátorságuk felállni, tanulni, előadást szervezni... ezek után mi már, a kiváltságos helyzetünkben, nem hátrálhatunk meg. Én nem tervezek itt maradni, mondjuk, még tíz évig, de abbahagyni sem könnyű, annyira intenzív ez az életforma. Mi a Casa de Clovni (Bohócok Háza)? – Egy társulat francia és román önkéntesekkel. A pénzt alapítványoktól, önkormányzatoktól (Temesvártól és a francia testvérvárosától) és magánszemélyektől kapjuk, emellett évente úgy öt hónapot Franciaországban töltünk, főleg télen, amikor a sátorban túl hideg lenne a foglalkozásokhoz, és ilyenkor dolgozunk, hogy legyen, amiből megélnünk az év többi részében. Nincs időnk válogatni az állások között ilyenkor, fizikai munkához jutunk legtöbbször, de így is többet keresünk, mint romániai társaink, ezért vállaljuk magunkra ezt. Tizenöten vagyunk, ebből öt személy van folyamatosan a terepen, mások csak bizonyos tevékenységekre jönnek. Vannak itt szociális munkások, hátrányos helyzetű gyerekekre specializálódott pedagógusok, jönnek frissen végzettek (pszichológusok, szociológusok, szociális munkások), akiket mi képzünk a terepmunkára, másrészt meg vannak zsonglőrök, akiket mi indítottunk el az úton, majd kivándoroltak nyugatra, hogy továbbtanuljanak a témában. A zsonglőrök cserélődnek a leggyorsabban, sokan nem maradnak három hónapnál-egy évnél többet, de aztán rendszerint elmesélik a tapasztalataikat a barátaiknak, és ezen felbuzdulva mindig jönnek újak. Folyamatosan fejlődünk és megosztjuk a tudásunkat, mind a pedagógiában, mind a cirkuszi dolgokban. A lényeg, hogy cirkuszi és színház-műhelyeket tartunk az utcagyerekeknek, tanítjuk őket, foglalkozunk velük, segítjük a szocializációjukat, segítjük őket étellel és gyógyszerrel, elkísérjük őket az irataikat intézni... ez egy folyamatos szolgálat, ezért is lakunk lakókocsikban, hogy mindig kéznél legyünk, ha szükségük van ránk. A kórházban vagy a hivatalokban általában nem fogadják őket szívesen, és ők is félnek ezektől a helyzetektől. Hetente tíz órányi gyűlést tartunk, ennyi kell, hogy eldöntsük, hogyan kezeljük a helyzeteket, hogy működtessük a pedagógiánkat. A hozzáállásunk főleg helyben alakult ki, nem annyira elméletekre alapozva, és egy újonnan jöttnek három-négy hónapjába is beletelik, amíg helyére teszi a részleteket. Miért csináljátok mindezt cirkusz formájában? – Elsősorban azt kell tudnod, hogy mi a cirkusz új generációjához tartozunk, ahol már nem használnak állatokat, és sokkal nagyobb hangsúly esik a dramaturgiára, az egész a színházhoz kerül közelebb. Ez nekünk inkább módszer, mint cél, mert ezen a nyelven nagyon könnyen és direkten lehet kommunikálni velük. Ha megjelenik az utcán egy bohóc, azonnal körülveszik a gyerekek, és például zsonglőrködést egy frissen érkezett, románul nem tudó önkéntes is tud nekik tanítani. Konkrétan milyen foglalkozásokat tartotok? – Hetente kétszer mi megyünk hozzájuk, az utcára, és kétszer ők jönnek ide. Itt jobban uraljuk a helyzetet, kiszámíthatóbb, mi fog történni, viszont a légkör kevésbé közvetlen. Fontos, hogy az ő területükön is találkozzunk, hogy megértsük az életüket, és hogy új kapcsolatokat építsünk. Amit csinálunk, az zsonglőrködés és általában cirkuszi művészetek, és ezenkívül tanítjuk is őket, mindenkit a szintjének megfelelően. Tanítunk írást-olvasást, másoknak matekot, nyelvtant és földrajzot. Ezen a héten Európa fővárosait vettük. Minden gyereknek minden tantárgyhoz van egy füzete, amit magunknál tartunk, és utánuk viszünk az órákra. Amikor itt töltik a napot, akkor enni is adunk nekik, de nem tudjuk teljesen magunkra vállalni az élelmezésüket. Rendezünk előadásokat és fesztiválokat, amelyekre időben el kell kezdeni készülni. Októberben volt az utolsó, egy nemzetközi cirkuszfesztivál, európai előadókkal (egy része itt is önkénteskedett régen), és nyilván a temesvári gyerekek is felléptek. Ezeken a fesztiválokon megpróbáljuk minél jobban bevonni őket a szervezésbe is, nem úgy kezelni őket, mint klienseket, hanem mint közreműködőket. Most októberben ők szedték a belépőket, és ők vitték a büfét, a lángossütést is beleértve. Felelősséget vállaltak, és valóban meg is bízhattunk bennük – ez az, amit általában nem feltételeznek az emberek róluk, és az egyik cél pont ennek a demonstrálása volt. Ezenkívül bármikor jöhetnek segítségért, mi itt vagyunk. Mi történik egy színház-foglalkozáson? – Általában a bizalmat megalapozó helyzetgyakorlatokkal kezdjük, aztán valamivel nagyobb hangsúly esik a rendezésre, de a történetet magát a gyerekek írják, mi csak asszisztálunk nekik. Az októberi fesztiválon előadott darabjuk egy cigánycsaládról szólt, akik az első felvonásban idillien élnek, majd pénz nélkül maradnak, és a család szétesik, veszekednek – amíg meg nem jelenik a bulibasa, aki mindent megold. Ez a harmadik jelenet, van benne ének, tánc... Ezenkívül előadták a Hófehérkét, a Megmentő Kígyót és a Marokkói Hercegnőt. Az előadás plakátjai is az ő rajzaik alapján készülnek. Ezeknek a műhelyeknek az egyik célja a gyerekek szocializációja. Itt megtanulják, hogyan éljenek együtt, hogyan kezeljék egymást, akkor is, ha más bandákba tartoznak (öt éve, amikor idejöttünk, a pályaudvar környékiek rendszeresen verekedtek a bentlakások környékéről valókkal). Itt megpróbálunk kevésbé durva nyelven beszélni, meghallgatni egymást... Ezenkívül van pár szabály, ami az együttéléshez szükséges, és amit be kell tartani: pl. nem cigizünk a sátorban, meg a zsonglőreszközöket nem tudjuk mind egyszerre használni. Ezeket akárhányszor elmondjuk, de nem emeljük fel a hangunkat, nem alkalmazunk agressziót – ezeket a gyerekeket mindenhonnan kidobták, mindenki visszautasítja őket, nem tehetjük meg velük, hogy mi is durvák legyünk. Ugyanígy az "aurolac"-ot sem tilthatjuk meg nekik teljesen – ezt azért szívják, hogy ideiglenesen elmeneküljenek az éhség és a hideg elől, és a probléma nem fog eltűnni attól, ha kiabálunk velük. Az előadásokra való felkészülésnek az is a szerepe, hogy rendet vigyen az idejükbe. Általában egyik napról a másikra élnek, perspektívák nélkül, ezért az időt sem tartják számon, sokszor fogalmuk sincs, milyen nap van. Egy előadás célt ad nekik, valamit, amit várni lehet, ami előtt a felkészülésnek megvan a maga ritmusa, a maga stabilitása. Mindenhonnan kidobták őket, mindenki lenézi őket, mi meg megpróbálunk egy olyan helyet létrehozni, ahol komolyan veszik őket, ahol alkothatnak, ahol ők is valakik... és amikor egy jól sikerült előadás után megtapsolják őket, annak az értékét nem igazán lehet szavakban kifejezni. Nincsenek olyan állami menedékhelyek, amelyek befogadnák ezeket a gyerekeket? – Vannak helyek úgy általában a hajléktalanoknak, de ezek nem veszik figyelembe a gyerekek speciális igényeit, magas elvárásaik vannak, nem értik, nem látják belülről a gyerekek viselkedését. Az itt dolgozóknak nincs is ilyen képzettsége, és persze nincsenek meg a megfelelő forrásaik sem. Idén tervezünk együttműködni egy ilyen központtal, de ez még nem fogja megoldani az utcagyerekek helyzetét. Jut egyáltalán időtök magatokra? – Nem nagyon, a foglalkozásokon kívül a felkészülés, szervezés, gyűlésezés, pályázgatás sok időt elvesz. Én már a projekt előtt barátja voltam a többieknek, de itt Temesváron a szervezeten kívül nem igazán vannak kapcsolataim, egyszerűen nincs időm ilyesmire. kérdezett: Gagyi Zsófia [12.11.2008]
|
|