• Megosztás:


Szabó Attila, az improvizőr

   Kertész Melinda rovata
   a rovatot 2002-2007 között Sipos Zoltán vezette

A Minimum Party eseményeken fellépő Élboy tagja, rendező -- a kolozsvári bábszínházban dolgozik. Carpe diem alkat!



R.: Hogyan írnád le a boldogságot -- a te személyes boldogságodat?

Sz. A.: Szeretem a kézzelfogható dolgokat -- azonban ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy megtapogatom, vagy érzékszerveimmel birtokba veszem ezeket, hanem azt, hogy egyszerűen találok valamit, támad egy nagyon jó ötletem, ami mint valami virtuális entitás létezik. Vagyis létrejön az értékképzet, aztán én kézzelfogható dolognak tekintem. A minap kiötöltem egy apró kis jelenetet -- képzelj el, egy mondjuk tízszer húszcentis kis zsebkendőre rajzolt tevét, amit egy kis zsinóron húzogatok, mintha szárítókötélre ki lenne csíptetve. Ez a rajzolt teve egyszer csak szembemegy egy életnagyságúnál nagyobb tűvel, a teve átmegy a tű fokán, majd a másik oldalán folytatja az útját. Ilyenkor az ember, látván, hogy a tevének sikerült átjutnia a tű fokán, reménykedik, hogy hátha gazdagként -- gazdagon azokat az embereket értem, akiknek nincs fantáziájuk -- bejut a Mennyországba. Én, aki kitaláltam ezt a tevét, én vagyok a fantáziadús ember -- ha én át tudom juttatni a tevét a tű fokán, akkor be fogok tudni jutni a Mennyországba.

Ha már itt vagyunk, akkor figyeld meg, hogy a falakon a dekoráció rekonstruálja az épületnek a külső díszítőelemeit -- mondtad, hogy te eddig nem figyeltél fel erre. Nagyon fontos, hogy ezeket a kis tárgyi fogódzókat megtaláljuk az életben, melyek a helyet kijelölik körülöttünk. Én a boldogságot akkor tudom a legszemléletesebbé tenni, ha bemutatom a trasszéját. A boldogságomnak van egy pályája, egy mindennap általam bejárt útvonal, boldogságomnak a stációival: a Majális út tetején lakom, tulajdonképpen már nem a Majális út, de szeretem így mondani, odaképzelem magam, ahogy baktatok lefele naphosszat, vagy esetleg a temetőn keresztül megyek, és akkor van egy stációm, a legjobb barátom ott lakik a Görögtemplom-utcában, aki körülbelül félúton van köztem és a színház között, ahova én napi rendszerességgel bejárok. Akkor ott van a barátom a középponton, a feleségem az egyik végponton, meg a Bábszínház. Ez az a pálya, amit én nap mint nap bejárok, ezek a fix pontok az életemben. Folyton kérdezem, hogy hogyan jött ez össze, hogyan adatott meg ez nekem, hogy az életem legkedvesebb pontjai, legfontosabb mozzanatai ilyen könnyen, egy ilyen kis térképen elhelyezhetőek.

Esterházy Péter mondja egyszer valamelyik könyvében, amikor a harmadosztályú futballról elmélkedik, hogy a harmadosztályú futballnak is van egy törzsközönsége. Ezek ilyen "underground" emberek, akik a hétköznapi utakat, járdákat nem veszik igénybe, hanem vannak kis ösvények, indián-csapások, amiken járnak, és amiket csak ők ismernek. Kis, lehetetlen stadionok, ahol a kutya sem jár, senki nem tudja, hogy ezek a stadionok hol vannak, ezeket kötik össze ezek az indián-ösvények. Olyan kocsmákba járnak ezek a szurkolók, ahol ezeket a harmadosztályú rangadókat megtárgyalhatják. Egy valóság fölötti valóság, amiben ők élnek -- ezt annak kapcsán mondja az író, hogy mennyire kívül tudjuk rekeszteni magunkat az úgynevezett valóságon, és hogy mennyire reálisként tudunk megélni egy saját magunk által kreált valóságot. Ezt a példát akár a kisebbségi létre is tudom vonatkoztatni -- cseppekként élünk egy hatalmas nagy tengerben, azok, akiknek alig van esélyünk találkozni -- és mégis azok a láthatatlan kicsi szálak révén úgy éljük le életünket, hogy egy nagyobb valóságból kirekesztünk egy kicsi Bantusztánt.

R.: Az Élboy általában a Minimum Party-n lép fel, ami egy újabb kis "Bantusztán" -- máshol nagyon ritkán. Miért?

SZ. A.: A mi hibánk, és ez sok ember hibája, hogy elitizmusba menekül tehetségtelenségét palástolandó. Elefántcsonttoronyba való menekülés ez, hogy ne kelljen a különbejáratú valóságát megossza bárkivel. Ugyanakkor nagyon nehéz legyőzni ezt az ingert -- hogy "jaj, mutassam meg magam mindenkinek". Az, hogy, ha teszem azt költő vagyok, megjelenik a kötetem, és tudjak ülni rajta, és nem-bemenni nap mint nap a könyvesboltba, hogy vajon fogy-e belőle.

Nehéz megelégedni azzal, hogy ezt vagy azt megcsináltam, és mint valóság létrejött. Ha nem vettek róla tudomást, nem kell azzal vigasztalódni, hogy a Nagy Könyvben úgyis feljegyezték, hiszen az igazi értékek nem igényelnek megmérettetést vagy valamilyen másfajta visszaigazolást. Hogyha ez a feedback-kényszer nem lenne meg az emberekben, akkor sokkal több jó dolgot csinálnának.

A Színházban ez a legszörnyűbb -- skizoid állapotot idéz elő az, hogy a színészek rá vannak kényszerülve arra, hogy a közönségnek állandóan megmutassák "művészkedésüket". A színészekre általában ráfogják, hogy beképzeltek, satöbbi -- nem erről van szó: olyan mérhetetlen volumenű munka van belefektetve a művészetbe, és a színházba különösképpen, hogy azt a halandó nem tudja felfogni.

Két ember bejön a színpadra, és egy percig talán nem csinál semmit -- nézéseikkel, gesztusaikkal bimbódzó viszonyt próbálnak kialakítani a közönség szeme láttára -- a közönség nem tudja, hogy mennyit izzadtak azért, hogy a formát megtalálják. Ebből fakad a színházi embereknek az a rettenetes érzékenysége -- az enyém is. Képzeld el milyen rettenetes érzés az, amikor egy kéthavi munkát azzal intéznek el, hogy "Láttad az előadást?" "Láttam." "Milyen?" "Szar.".

R.: Miért nem szeretitek, ha a nagyrészt improvizált produkcióitokat rögzítik?

Sz. A.: A színházban nem mernek nem merik vállalni az improvizáció kockázatát, mert az ember nem mindig tud mozgósítani magában annyi kreatív energiát, hogy azt mondhassa: "ez engem képvisel".

Emlékszem, egyszer tévében láttam egy magyarországi műsort, most nem emlékszem pontosan a címére, két meghívottja volt, az egyik talán folkzenész volt, a másik költő. A műsorvezető felkérte a meghívottakat, hogy a műsor záróakkordjaként mindketten improvizáljanak valamit. A költő azt mondta, hogy ő sajnos nem improvizál, nem szereti az improvizáció műfaját, a zenész viszont belement. Tudniillik a zene, mint formanyelv, mint művészi kifejezésforma annyira keményre püfölt módszerrel rendelkezik, hogy bármikor csak annak elemeinek kombinációjával -- a zenész csupán felvonultatva az arzenálját -- zenét lehet létrehozni, a költő viszont azzal, hogy felsorolja: A, Á, B, C , vagy esetleg A mellé C-t tesz, és a betűknek különböző kombinációit hozza létre, még nem ír verset. Talán ezért van az, hogy a zenére alapozott műfajok -- a képzőművész, az akcióművész, a performer, azok, akik ötletekből, hirtelen kreált dolgokból tudnak nagyszerűt csinálni, azok nagyon könnyen vállalják az azonnali megmérettetést. A színház valahol középúton helyezkedik el, mert a hirtelen jött ötleteket általában abban a pillanatban kipróbálják, hogy tökéletesítsék. Találunk egy zseniális poént, és azon melegében nem tudjuk elsütni, mert nem tudjuk hirtelen becsődíteni a nézőközönséget, hanem újrapróbáljuk, és akkor már nem az igazi. Előadásainkon tulajdonképpen azt próbáljuk rekonstruálni a nézőközönségnek, hogy hogyan is volt "az igazi". Az "igazit" tehát nem lehet rögzíteni... talán ez neki a lényege.

[21.10.2002]




Folytatnád-e ezt a beszélgetést?

Igen 18
Egy másik beszélgetést talán 11
Nem 17



Korábbi interjúk
 
Ákos és Szilamér
> akik hirtelen felindulásból elmentek megfürödni az Atlanti-óceánban
Róbert
> aki Matchboxokat gyűjt
Áron
> aki túravezetőként magyarországiakat szívatott kitalált állatokkal
Laura
> aki metál és indusztriális zenészekkel készít hobbiból interjúkat
Gordon
> aki mások helyett írt államvizsga dolgozatokat
Zoli
> aki Marosvásárhely legmenőbb márciuskáit árulja
Tünde
> aki kamionsofőr
Szabó Árpád
> aki nem fél a kínaiaktól
Jackie
> akinek a külföldi önkéntesek fizetnek, hogy Erdélyben dolgozhassanak
Horobeţ Emil
> aki művészetnek tartja a mateket
Andrea
> aki nem érzi az illatokat
Gyurka István
> aki autókat tuningol
Corina
> aki csak nyers ételt eszik
Melinda
> aki Japánban élte át a földrengést
Szokolay Sándor
> zeneszerző, aki Kodály tanítványa volt
Anna
> aki színekben látja az időt
Laura
> aki 139 szülinapot tud fejből
Victor
> aki a Predatort rajzolta
Iris
> aki kilépett a Facebookról
Marian
> aki a Himaláján és a Szaharában is leszaladta a maratont
Csaba
> aki elméleti fizikus Izlandon
Gonzó
> aki kiskorú gengsztereket szelídített egy dél-karolinai városkában
Stefano
> aki 60 országban járt
Paul
> brit világutazó, aki most Háromszéken él
Ila Gábor
> aki visszavett a tempóból
Ileana Mavrodin
> aki Kanadából költözött haza, hogy földházat építsen
David Mallegol
> aki utcagyerekeknek tart cirkusz-műhelyt
Dombi Botond és Szabolcs
> ifjú animátorok
Orsós János
> buddhista pedagógus, aki kitört a cigánytelep kilátástalanságából
Chris
> az aktivista
Kelemen Márton
> aki Kolozsvár központjában horgászik
Adrian Olar
> jegyellenőr
Volker Gerling
> aki gyalog vándorol és zsebmozikat mutogat
Lorik
> aki fixer volt Koszovóban
Olivér bácsi
> aki kapus
Cezar
> aki a druidizmus követője
Bordáska
> aki nem eszik cukrot, felvágottat vagy sült húst
Valer ezermester
> aki esernyőket javít, de a lakberendezés a hobbija
M.
> aki a karajról zsírszegény tehéntúróra tért át
Remus Turda
> máramarosi zsidó
dr. Pusztai Noémi
> aki állatokat homeopátiával gyógyít
Tania
> aki szarajevói születésű temesvári szerb
Ibolya néni
> cerkófmajom-tulajdonos
Hirschfeld Éva és Ida
> műlégykötők
Zsuzsa asszony
> aki jósnőnek született
Will Krause
> aki a Cartoon Networknak animál
Csizmadia András
> borszakértő, gasztrofilozófus
Bernhard Gittler
> a vadász-orgonista-ügyvéd-közgazdász báró
Nadir
> egy üzbég Kirgizisztánból
Milică bácsi
> akinek az egyik szeme sír
DL, egy iráni srác
> aki emigrálni akar
Bréda Ferenc
> aki Mumu forever
Balázs Imre József
> aki belülről fordítja ki a medvét
Marie
> a vegetariánus
Muszka Sándor
> költő
Pataki Csaba
> táltos-tanítvány
Júlia
> aki 77 évesen e-mailezik és chattel
Vadnay Attila
> sztárfodrász
Attila és Álmos
> az "édi kis romániaiak"
Yale
> aki kelet-európai zsidó hagyományokat kutat
Rezső
> az ínyenc
Nándika
> a médiás, blogger, ámokfutó
Gergő
> amatőr ralis
Brad Vee Johnson
> a Sounds of Boney M tagja
Attila és Álmos
> a téma: manele
Réka
> az animé-őrült
Szende
> aki bohócokat gyűjt
Izabella
> a magyar, román és szász kultúra határán
György
> egy menő váradi lokál pultosa
Ralph
> aki Goában bulizott
Zita
> akinek Angyala van
Névtelen
> aki Romparkint szedett
Bán és Jancsika
> utazók
Dana és Luci
> nudisták
Gonzo
> aki halláskárosultakat tanít
Mihai Chirilov
> szabadúszó
V.
> aki sátánista volt
Chase
> a misszionárius és divat-tervező
Kozma bácsi
> aki 63 éves, egyetemista és bentlakásban lakik
Stella
> a transzvesztita
Névtelen
> aki skinhead volt
Menyhárt
> aki nem bír felkelni
Papsi
> a szoknyavadász
Sorin Tara
> a "legnagyobb Románia-ellenes"
váradi névtelen
> aki pszichedelikumokat próbált
Leon
> a taktikai művész
Egyetemisták
> első kolozsvári élményeikről
Zsuzsa és lakása
> akiknek saját életük van
Áron
> aki lefotózott egy Chipendale-tagot, amint pisil
Lepi
> aki látástól-vakulásig sörözik
Attila és Zoltán
> a gourmandok
Szabó Anikó
> a reneszánsz táncról
Levente
> aki tornatanár és japánul tanul
Pityuka
> a punk
Áron
> aki Amerikában dolgozott és pénz nélkül jött haza
Führer
> a cigánykutató és éjjeli˜r
Dávor
> a horvát, aki Bécsben él s magyarul tanul
Farkas Árpád
> a bhakti-jóga hívő
Giusz
> aki megadja a módját az olvasásnak
Házsé
> a humor-krónikás
Nagy Zoltán
> akinek denevér a hobbija, de verebekb˜l doktorál
Imola
> aki rajong a vulkán-kitörésekért
Zuh Deodáth
> aki a magyarság, a filozófia és a menedzserfoci összefüggéseir˜l értekezik
Guccika és Attila
> az internátusi vitézek
Ági
> az elektronikus zenér˜l
Gyömbér
> aki szerelmes Párizsba
Elemér és Buza
> a divatos emberek
Misi
> aki rosszul választott
Könczey Elemér
> karikaturista
Cilu
> az ex-mikrobiofóbiás
Zágoni Balázs
> a filmkészítés buktatóiról
Timi, Iza és Annamari
> a "srác-fˆz˜k"
Szakáts István és Rarita
> világutazók
László Orth Hunor
> aki zenélni "krémesen" szeret
Karácsonyi Zsolt
> akit Lao-ce segített át a katonaságon
Szabó Attila
> az improvizőr







24 óra hírei 24 óra cikkei
HIRDETÉS