• Megosztás:


Ákos és Szilamér, akik hirtelen felindulásból elmentek megfürödni az Atlanti-óceánban

   Kertész Melinda rovata
   a rovatot 2002-2007 között Sipos Zoltán vezette

Összesen 35-40 autóval utaztunk. Érdekes, hogy mindenki a saját országának a stoppolási lehetőségeit dicsérte, és a szomszédjáét szidta. A románok szerint Magyarországon nem lehet stoppolni, mert nem áll meg senki.

Egy ifjúsági konferenciára való utazás közben jött az ötlet, hogy stoppoljanak el Portugáliába, és fürödjenek meg az Atlanti-óceánban. Több mint 10 napig járták Európát, és közel 40 autóval utaztak, a leggyorsabban 216 km/h-ás sebességgel haladtak. Az alábbi interjú az utazásról szóló beszélgetés egy rövidített, szerkesztett változata.

Honnan jött az ötlet, hogy el kéne utazni megfürödni az Atlanti-óceánban?

Ákos: – Egy unitárius ifjúsági konferenciára készültünk, és Brassóból stoppoltunk Marosvásárhely fele. Román autós vett fel, s hogy ne beszéljünk számára idegen nyelven, inkább sms-eztünk egymással. És Szilamér megkérdezte, hogy nem stoppolunk tovább? Dehogynem, válaszoltam. Egyszerűen csak szórakoztunk, de sikerült egymásban annyira felfokozni a vágyat, hogy elinduljunk Marosvásárhelyről.

Szilamér: – Azt tudni kell, hogy egy háromnapos konferenciára készültünk, ahová nem vittünk több ruhát, mint két rövidnadrág, két hosszúnadrág, két póló stb. Szóval annyi csomagunk volt, amennyi három napra elég.

Sátor és hálózsák?

Ákos: – Sátor és hálózsák is volt, mert a konferenciára kellet. Az útra viszont csak a hálózsákot hagytuk magunknál, arra az esetre, ha útszélén maradnánk, hogy legyen valami, amiben le tudunk feküdni. A sátor viszont itt maradt. Abban is úgy elázhatunk, mint a hálózsákban, és a nedves cuccot pedig nem kellemes a hátunkon cipelni; ráadásul nem is melegebb, mint egy hálózsák. Végül igazunk lett, nem volt rá szükség.

Szilamér: – Felstoppoltunk Kolozsvárra, ahol kölcsönkértünk egy térképet, egy fényképezőgépet és pénzt.

Ákos: – Nekem 50 lej volt a zsebemben, amikor a konferenciára elindultam. A testvérem itt dolgozik Kolozsváron, tőle kértünk kölcsön valamennyit. Amikor nekivágtunk, összesen 85 eurónk volt.

Ákos stoppol Bécs felé


Akkor mondhatjuk azt is, hogy viccből indult az egész?

Szilamér: – Konkrétan nem vicceltem, amikor azt az üzenetet megírtam Ákosnak, hogy menjünk Portugáliába. Az előző két nyarat is együtt töltöttük, és hatalmas élményeink voltak együtt.

Ákos: – A kettő határán voltunk. Amikor még érzed a viccet, de már elkezdesz játszani a gondolattal, hogy tényleg milyen vagány lenne elindulni. Nagyon szeretem az ilyen spontán ötleteket, mert az életemben azok a maradandó élmények, amelyeket nem terveztem meg előre. Már gondoltam arra, hogy jó lenne egyszerűen csak elindulni a nagyvilágba. Ennek a miniatűrje volt ez a portugáliai utazás. Ezért lelkesültem be annyira, hogy ne gondolkodjunk, hanem szedjük a sátorfánkat, és menjünk. Attól a pillanattól, hogy belegondolsz, nincs pénzünk, nincs ruhánk, már nem tűnik, olyan jó ötletnek...

Otthon mit szóltak a kirándulás ötletéhez?

Szilamér: – A határtól hívtam fel édesanyámat, aki csak annyit mondott, miután meggyőződött róla, hogy biztos vagyok a dolgomban: vigyázz magadra, fiam!

Ákos: – Már Kolozsváron felhívtam, hogy változott a terv, s nem mentünk konferenciára, mert helyette ki szeretnék menni augusztus 20-ra, Budapestre tűzijátékot nézni. Édesanyámnak finoman kell adagolni a dolgokat. Akkor úgy gondoltam, hogy bár tudom, nem csak Budapestig megyünk, de inkább nem szólok. Úgy terveztem, hogy Budapestről majd ismét jelzek, hogy változott a terv, még egy kicsit tovább is megyünk. De végül Budapesten elfelejtettem írni neki.

Végig stoppoltatok? Fizettetek az utazásért?

Ákos: – A mikrobuszra fizettünk, amellyel Sepsiszentgyörgyről Brassóba utaztunk, majd fizettünk annak az autósnak is, akik Brassóból elvitt Marosvásárhelyre. De vele is egyezkedtünk az áron. Utána viszont már eldöntöttük, hogy többet nem fizetünk stopra, csak élelemre és ami feltétlen szükséges. Egyszer azért megszegtük a szabályunkat.

Szilamér: – Kolozsvárról augusztus 20-án kora délután indultunk el. Kibuszoztunk a város szélére, és a Polustól elkezdtünk stoppolni.

A tűzijátékot sikerült megnézni?

Ákos: – Igen, az autópályáról. Egy kisteherautó vett fel, amelyet egy luxemburgi bácsika vezetett, aki mind újságolta az ismerőseinek a telefonba, hogy két pappal utazik együtt, s ez mennyire jó, mert az egyik a családja egészségért, a másik pedig a sikeres megérkezésért imádkozhat. Az autóból néztük meg a tűzijátékot is. Csepel mellett rakott le, s onnan stoppoltunk be a városba. A sofőr, akinek az autójával bementünk a központba, még 1000 forintot is adott, hogy legyen amiből költsünk aznap este.

Szilamér: – Egy budapesti ismerősünket hívtuk fel, nála kaptunk szállást éjszakára. Másnap Budapest végében álltunk ki stoppolni tovább Bécs felé. Egy apuka vett fel, aki a kislányát vitte Sopronba. A Győr melletti autópálya feljáratig vitt, s amikor elbúcsúztunk, még két doboz Sopronit és két pogácsát is adott.

Ákos: – Innen vitt tovább minket egy Németországban redőnyösként dolgozó férfi, akinek 20 eurót fizettünk, amiért vele utazhattunk egészen München közeléig. Közben egy hihetetlen jót is beszélgettünk.

Szilamér: – Én voltam a szigorúbb a stoppolásnál, hogy ne adjunk pénzt érte. De akkor úgy éreztük, 20 euró még belefér.

Ákos: – Engem hajtott a kalandvágy, jobbnak éreztem egy kocsiban ülni és haladni valamerre, mint állni az út szélén. Persze jó lett volna, ha megmarad a pénzünk, de szívesebben haladtunk inkább. S meg is érte.

Münchentől 60 kilométerre tett le az autópályán. Olyan este 9 óra lehetett, s egyszer elment mellettünk a rendőrautó, majd visszajött, és igazoltatott. Elkérték a személyinket, s mondták hogy nem lehet ott stoppolni, de szerencsére megúsztuk büntetés nélkül. Ekkor döntöttük el, hogy bemegyünk a 6 kilométerre lévő Rosenheimbe. Két srác vitt el a város parkjáig, ahol megittuk a vacsoránkat, a két Sopronit, amit korábban kaptunk.

Tovább hogy volt? Nem féltetek?

Szilamér: – Idegeskedve tettük le a hálózsákunkat a parkban. A cipőnket betettük a bokorba, hogyha ellopják a cuccainkat, mégis legalább legyen, mit felvegyünk. A táskánkat használtuk párnának. Csillagos volt az ég, amikor lefeküdtünk, és beállítottuk az óráinkat reggel hatra. Csepergett az eső, amikor felébredtünk, de amire teljesen összepakoltunk, szerencsénkre már el is állt. Jól átvészeltük az éjszakát. Vettünk valami péksüteményeket, megittunk egy-egy kávét, és kerestünk egy buszt, amivel visszamehetünk stoppolni. Egy Peugeot 206-ost vett fel, s fél óra alatt be is vitt Münchenbe.

Ákos: – Mivel Münchenben elég könnyű elveszni, néztem - én voltam a térképész -, hogy merre érdemes menni. Úgy tűnt, hogy végig a belső ringen kell haladunk, mert azon az úton a legegyszerűbb eljutni a Nürnberg felé vezető autópályára. Egyszer pedig elértünk egy alagúthoz, amelyben tovább vezetett a járda, s amelyről ugye nem akartunk letérni, nehogy eltévedjünk.

Szilamér "megágyaz" a rosenheimi parkban


Tehát bementünk az alagútba, s már a felénél jártunk, amikor az elektromos táblákon elkezdett pillogni egy felkiáltójel, 40 km/h-s korlátozást vezettek be, illetve megjelent a háromszögben az emberke. Ekkor már tudtuk, hogy nem lett volna szabad bemenjünk az alagútba, de akkor már előre is annyi volt, mint hátra. Már szinte kiértünk, amikor a két rendőrautó is megérkezett. De az egyik hamar el is ment, amikor látták, hogy csak két hülye turistával van dolguk.

Elkérték az adatainkat, és mondták, hogy ezért meg kell büntessenek. Akkor kb. összesen 45 eurónk volt. Ebből 20 eurót kellett nekik odaadjunk. Nem lehetett megúszni, mivel Németországban pénzbe kerül, ha kihívják a rendőrséget. A munkájukat ki kellett fizessük.

Közben kiderült, hogy a rendőr csaj Szatmárról ment ki Németországba, így jól elbeszélgettünk vele magyarul. Szilamér szeretett volna egy közös képet is a rendőrökkel, de azt nem lehetett. Viszont szívesen vállalták, hogy lefotóznak az autóval. Így készülhetett el a legdrágább, 20 eurós fényképünk, de nem bánjuk. Onnan gyalogoltunk tovább a ringen, egészen addig, ahol már jelezte, hogy a gyalogosnak nem szabad járni. Ott kezdtünk el tovább stoppolni Nürnbergbe, ahol keresztanyám él.

A legdrágább, 20 eurós fotó


A stresszes éjszakák után már nagyon jól esett, hogy egy biztonságos helyen aludhattunk, meleg kaját ehettünk, moshattunk s megtervezhettük a következő napokat. Mert jó, hogy az elején nem gondolkoztunk előre, de közben azért rájössz, hogy egy kicsit nem ártana tervezgetni.

Szilamér: – Nürnbergből Düsseldorfba, Ákos testvérének a keresztanyához mentünk tovább. Érdemes megemlíteni, hogy mindig figyeltük, hogy milyen típusú autóval, illetve milyen gyorsan megyünk. Egész körút alatt a Nürnbergből Düsseldrofba vezető úton haladtunk a leggyorsabban. Egy Volkswagen Passat vett fel, és közben 216 km/h sebességig gyorsult fel.

Ákos: – Egy idő után már hajtott, hogy minél jobb autó vegyen fel, mert nem mindegy, hogy egy kamionnal vagy egy gyors személyautóval teszed meg azt az 500 kilométert.

Szilamér: – A düsseldorfi éjszakai életet is kipróbáltuk, kocsmázni és bulizni is voltunk. De itt találkoztunk két csajjal is, akik szintén európai körúton voltak. Épp Németország nagyobb városait járták be egy kisbusszal.

Ákos: – Ugyanolyan hülyék voltak, mint mi, csak egy kicsit jobban megtervezték az utukat: tehát béreltek egy lakókocsit, s azzal járták körbe. Nagyon egymásra találtunk.

Szilamér: – Beszélgettünk, táncoltunk és énekeltünk is egy kicsit.

Hasonló európai körutasokkal találkoztak Düsseldorfban, össze is haverkodtak


Ákos: – Amíg Düsseldorfban töltöttük az időt, kiderült, hogy az egyik brassói barátom Hollandiában, Tilburgban kezd egyetemet, s épp akkor ott intézi az ügyeit. Felajánlotta, hogy nála éjszakázhatunk a hollandiai tartózkodásunk alatt. Így jutottunk el Tilburgba, ahol kipróbáltuk az igazi hollandiai életet. Mondhatom?

Nekem belefér.

Ákos: – Szóval itt próbáltuk ki a coffee shopok kínálatát. Persze meg kellett kérni egy holland állampolgárt, hogy vegyen nekünk, mert mi külföldi állampolgárként nem mehettünk be ezekbe. Egy ilyen coffee shopból kijövő férfit kértünk meg, hogy vegyen nekünk olcsó és jó füvet. 10 euróért vásárolt White Widow nevű szert.

Szilamér: – Élmény volt megtapasztalni, hogy Hollandiában legális a fűfogyasztás. Hogy megsodorhatod az utcán, és senki nem fog feljelenti. Meg kellett értsük, hogy tényleg lehet, mert az elején például nem mertük az utcán elővenni.

Ákos: – Innen Dordrechtbe mentünk, ott kaptunk ugyanis szállást egy Facebook-posztnak, és az árkosi református lelkész testvérének köszönhetően. Tőle tudtuk meg, hogy Rotterdamot, amely a következő úti célunk lett volna, nem érdemes megnézni, s így mentünk az óceántól pár kilométerre lévő Hágába.

Szilamér: – Akkor már sejtettük, hogy nem jutunk el Portugáliáig, mert már nagyon kevés pénzünk volt. Pedig az lett volna a lényeg, hogy egyet fürödjünk az óceánban. Igaz, hogy Hágától csak pár kilométerre volt a tengerpart, de már nem vágtunk neki az útnak. Amszterdamba kellett elérjünk. A tengerpartra kigyalogolni – olyan 6-7 km-t kellett volna még menjünk –, pedig sok időt felvett volna. Ezért inkább maradt Amszterdam.

Nem voltatok csalódottak, hogy nem fürödtetek meg az Atlanti-óceánban?

Ákos: – Nem éltük meg csalódásként, mert nem egy olyan úti cél volt, amihez ragaszkodunk. Olyan jól hangzott az „Európa túlsó vége”, hogy elmenjünk Európa egyik végéből a túlsó végébe. Nem értük el, de azt mondtuk, nem baj, ez eddig is nagyon vagány volt.

Szilamér: – Utólag igazából Amszterdamot neveztük ki úti célnak.

Ákos: – Láttuk, hogy esélyünk sincs 20 euróból elmenni Portugáliába, és az idő is szorított. Feleúton voltunk, és már tíz napot utaztunk. Következtek a pótvizsgák, és haza kellett érjünk.

Amszterdamban a piroslámpás negyedet sikerült megnézni?

Szilamér: – Persze, hogy megnéztük. Véletlenül találtuk meg, de végül Amszterdam utcahálózatának "köszönhetően" többször is körbejártuk. Legalább ötször sétáltunk végig a negyedben, mind körbe-körbe. Egyszerűen elvesztünk benne, és nem találtuk a kijáratot. Végül egy éjszakai busszal jutottunk ki belőle, egyszerűen kimentünk ahhoz a helyhez, ahol stoppolhatunk. Innen mentünk tovább, először csak a város szélén lévő benzinkútig jutottunk, majd onnan Gröningenbe, Brémába, Hannoverbe, illetve Drezdába. Közben aludtunk fedett bicikliparkolóban és füves árokparton is.

Ákos: – Egy Drezda melletti kamionparkolóban kezdtünk/kezdtem el román és magyar kamionsofőrök után keresgélni.

Szilamér: – Miközben Ákos keresgélt, én a parkoló végénél, az autópálya felhajtójánál stoppoltam. Szerencsénkre megállt nekem egy suceavai rendszámú mikrobusz, amely egyenesen Kolozsvárra jött. S velük sikerült hazajönni. Este az autóból még megnéztük Prágát, majd átjöttünk Szlovákián és Magyarországon, és másnap 11 órakor már Kolozsváron söröztünk.

Ákos: Ez az utolsó út elég kellemetlen volt. Úgy képzeld el, hogy egy besötétített ablakú Sprinter állt meg, benne két slápos, majós, felzselézett hajú, manelet hallgató fiatalember, mind azt néztük, hogy mikor kerül elő a kis bicska. Volt is egy kis feszültség bennem, hogy mi fog velünk történni, mivel Prágáig egy hasonló stílusú autót követtünk. Ilyenkor jönnek elő az emberben a filmes emlékek, hogy benyomnak egy injekciót, elaltatnak, áttesznek a másik autóba és Bulgáriáig meg sem állnak, ahol majd szervdonornak használnak.

Dordrechti biciklizés


Az elején még beszélgettünk és haverkodtunk, de aztán az egyik lefeküdt a hátunk mögött, s az már nagyon zavart. Végül belealudtam. Kolozsváron arra ébredtem meg, hogy az egyik srác ordít a szék alól. Bemászott oda, hogy megijesszen. Különben az autósok mind nagyon rendesek voltak, rengeteget meséltek. Volt aki tanáccsal segített, de olyan is, aki kalácsot és vizet adott.

Szilamér: – Összesen 35-40 autóval utaztunk. Érdekes, hogy mindenki a saját országának a stoppolási lehetőségeit dicsérte, és a szomszédjáét szidta. A románok szerint Magyarországon nem lehet stoppolni, mert nem áll meg senki. A magyarok szerint az osztrákoknál és a németeknél nem állnak meg az autósok, míg a németek a hollandokat szidták. Az út kb. 200 euróból jött ki, a mi 85 eurónk mellé Ákos keresztszüleitől kaptunk még összesen 70 eurót, míg édesanyám is küldött még kártyán keresztül 50 eurót.

Azt kell mondjam, hogy működik a gondviselés, és ez az út csak bemelegítő volt. A jövőben biztosan fogunk fürdeni az Atlanti-óceánban.

Mit tanácsolnátok azoknak, akik még nem csináltak ilyent, de a fejükben van, hogy egyszer kipróbálnák?

Szilamér: – Azonnal csomagoljanak!

Ákos: – Ne gondolkodjanak, éljenek annak, amit belül éreznek. Mi is erre az érzésre hagyatkoztunk. Elér aztán, ha az ember útközben kezd gondolkodni.

Még egyszer megpróbálnátok?

Szilamér: – Igen, de nem biztos, hogy ugyanez lesz az útvonal.

Ákos: – Nekem a kelet az álmom. Tehát teljesen másik irányba, másik kultúra felé. Még nincs konkrétum, de el fogunk indulni, az biztos.

Szilamér: – Visszagondolva már könnyűnek tűnik. Nekem régi álmom volt egy európai út stoppal. Nekem konkrétan a stoppolás volt a lényeg. Erről szól az élet, nem pedig arról, hogy megtervezem. Nem vagyok őrült, és szerintem Ákos sem az.

Ákos: – Talán olyan szempontból kell őrültnek lenni – egy teológustól talán furcsán hangzik –, hogy félre kell tedd a felelősségtudatot, azt, hogy tartozol a szüleidnek és bizonyos köröknek.

Egy teológust az emberek többsége nem így képzel el. Belefér egy ilyen kaland?

Ákos: – Ahhoz, hogy mi majd szolgálni tudjunk, előbb a saját határainkat kell feszegessük, hogy megérezzük, hol vannak ezek a határok. Akkor leszel jó emberismerő, jó szakember, ha tele vagy tapasztalatokkal.

Szilamér: – Abszolút belefér egy ilyen kaland. Ezért is vállaltuk fel az egészet, itthon előadást is tartottunk a teológusoknak és tanárainknak.

Ákos: – Amikor elmentünk, az egyik tanárunktól kértük a térképet, és azt mondta akkor nekünk, gratulálok, végre valakik, akik mernek. Amíg nem nehezedik a munka (Szilamér közbeszól: a palást) a válladra, tapasztald meg azt, amire lehetőséged van.

Melyik volt a legnagyobb élményetek?

Szilamér: – Számomra az, hogy összejött. Mert először ott volt bennem, nem jön össze. Németországban még úgy éreztem, ennek nem lesz jó vége. Amszterdam után kezdtem az érezni, hogy ennek jó vége lesz, ha azt akarod. A legjobb élmény, hogy eldöntöttem magamban, ennek jó vége lesz.

Ákos: – Azt hiszem, hogy egy dordrechti biciklizés, amikor kaptunk egy-egy biciklit a vendéglátónktól, hogy járjuk körbe a várost, amíg nála vendégek vannak. Szabadnak éreztem magam, távol voltam minden a kötelezettségemtől. Szenzációs volt a város, a látvány és az is, amit belül megéltem.

Hol lehet a legjobban stoppolni?

Szilamér: – Bárhol lehet.

Ákos: – Egy jól feliratozott táblával a benzinkutaknál.

A mindennapi szükségleteiket hogy oldottátok meg? Nem beszélteteka például arról, hogy miként kajáltatok?

Szilamér: – Egyik napról a másikra.

Ákos: – Itthonról egy lekvárt és egy pástétomot vittünk.

Szilamér: – És ezt Amszterdam piroslámpás negyedében ettük meg. Egyszerűen addig kitartott, mivel nem szorultunk rá. Az ismerősöknél kajáltunk, s amikor továbbmentünk, akkor 8–10 szendvicset is kaptunk, s ahol már nem jutott szendvics, a legolcsóbb péksüteményeket vettük meg.

kérdezett: Gál László

[15.1.2013]




Folytatnád-e ezt a beszélgetést?

Igen 111
Egy masik beszelgetést talán 3
Nem 10



Korábbi interjúk
 
Ákos és Szilamér
> akik hirtelen felindulásból elmentek megfürödni az Atlanti-óceánban
Róbert
> aki Matchboxokat gyűjt
Áron
> aki túravezetőként magyarországiakat szívatott kitalált állatokkal
Laura
> aki metál és indusztriális zenészekkel készít hobbiból interjúkat
Gordon
> aki mások helyett írt államvizsga dolgozatokat
Zoli
> aki Marosvásárhely legmenőbb márciuskáit árulja
Tünde
> aki kamionsofőr
Szabó Árpád
> aki nem fél a kínaiaktól
Jackie
> akinek a külföldi önkéntesek fizetnek, hogy Erdélyben dolgozhassanak
Horobeţ Emil
> aki művészetnek tartja a mateket
Andrea
> aki nem érzi az illatokat
Gyurka István
> aki autókat tuningol
Corina
> aki csak nyers ételt eszik
Melinda
> aki Japánban élte át a földrengést
Szokolay Sándor
> zeneszerző, aki Kodály tanítványa volt
Anna
> aki színekben látja az időt
Laura
> aki 139 szülinapot tud fejből
Victor
> aki a Predatort rajzolta
Iris
> aki kilépett a Facebookról
Marian
> aki a Himaláján és a Szaharában is leszaladta a maratont
Csaba
> aki elméleti fizikus Izlandon
Gonzó
> aki kiskorú gengsztereket szelídített egy dél-karolinai városkában
Stefano
> aki 60 országban járt
Paul
> brit világutazó, aki most Háromszéken él
Ila Gábor
> aki visszavett a tempóból
Ileana Mavrodin
> aki Kanadából költözött haza, hogy földházat építsen
David Mallegol
> aki utcagyerekeknek tart cirkusz-műhelyt
Dombi Botond és Szabolcs
> ifjú animátorok
Orsós János
> buddhista pedagógus, aki kitört a cigánytelep kilátástalanságából
Chris
> az aktivista
Kelemen Márton
> aki Kolozsvár központjában horgászik
Adrian Olar
> jegyellenőr
Volker Gerling
> aki gyalog vándorol és zsebmozikat mutogat
Lorik
> aki fixer volt Koszovóban
Olivér bácsi
> aki kapus
Cezar
> aki a druidizmus követője
Bordáska
> aki nem eszik cukrot, felvágottat vagy sült húst
Valer ezermester
> aki esernyőket javít, de a lakberendezés a hobbija
M.
> aki a karajról zsírszegény tehéntúróra tért át
Remus Turda
> máramarosi zsidó
dr. Pusztai Noémi
> aki állatokat homeopátiával gyógyít
Tania
> aki szarajevói születésű temesvári szerb
Ibolya néni
> cerkófmajom-tulajdonos
Hirschfeld Éva és Ida
> műlégykötők
Zsuzsa asszony
> aki jósnőnek született
Will Krause
> aki a Cartoon Networknak animál
Csizmadia András
> borszakértő, gasztrofilozófus
Bernhard Gittler
> a vadász-orgonista-ügyvéd-közgazdász báró
Nadir
> egy üzbég Kirgizisztánból
Milică bácsi
> akinek az egyik szeme sír
DL, egy iráni srác
> aki emigrálni akar
Bréda Ferenc
> aki Mumu forever
Balázs Imre József
> aki belülről fordítja ki a medvét
Marie
> a vegetariánus
Muszka Sándor
> költő
Pataki Csaba
> táltos-tanítvány
Júlia
> aki 77 évesen e-mailezik és chattel
Vadnay Attila
> sztárfodrász
Attila és Álmos
> az "édi kis romániaiak"
Yale
> aki kelet-európai zsidó hagyományokat kutat
Rezső
> az ínyenc
Nándika
> a médiás, blogger, ámokfutó
Gergő
> amatőr ralis
Brad Vee Johnson
> a Sounds of Boney M tagja
Attila és Álmos
> a téma: manele
Réka
> az animé-őrült
Szende
> aki bohócokat gyűjt
Izabella
> a magyar, román és szász kultúra határán
György
> egy menő váradi lokál pultosa
Ralph
> aki Goában bulizott
Zita
> akinek Angyala van
Névtelen
> aki Romparkint szedett
Bán és Jancsika
> utazók
Dana és Luci
> nudisták
Gonzo
> aki halláskárosultakat tanít
Mihai Chirilov
> szabadúszó
V.
> aki sátánista volt
Chase
> a misszionárius és divat-tervező
Kozma bácsi
> aki 63 éves, egyetemista és bentlakásban lakik
Stella
> a transzvesztita
Névtelen
> aki skinhead volt
Menyhárt
> aki nem bír felkelni
Papsi
> a szoknyavadász
Sorin Tara
> a "legnagyobb Románia-ellenes"
váradi névtelen
> aki pszichedelikumokat próbált
Leon
> a taktikai művész
Egyetemisták
> első kolozsvári élményeikről
Zsuzsa és lakása
> akiknek saját életük van
Áron
> aki lefotózott egy Chipendale-tagot, amint pisil
Lepi
> aki látástól-vakulásig sörözik
Attila és Zoltán
> a gourmandok
Szabó Anikó
> a reneszánsz táncról
Levente
> aki tornatanár és japánul tanul
Pityuka
> a punk
Áron
> aki Amerikában dolgozott és pénz nélkül jött haza
Führer
> a cigánykutató és éjjeli˜r
Dávor
> a horvát, aki Bécsben él s magyarul tanul
Farkas Árpád
> a bhakti-jóga hívő
Giusz
> aki megadja a módját az olvasásnak
Házsé
> a humor-krónikás
Nagy Zoltán
> akinek denevér a hobbija, de verebekb˜l doktorál
Imola
> aki rajong a vulkán-kitörésekért
Zuh Deodáth
> aki a magyarság, a filozófia és a menedzserfoci összefüggéseir˜l értekezik
Guccika és Attila
> az internátusi vitézek
Ági
> az elektronikus zenér˜l
Gyömbér
> aki szerelmes Párizsba
Elemér és Buza
> a divatos emberek
Misi
> aki rosszul választott
Könczey Elemér
> karikaturista
Cilu
> az ex-mikrobiofóbiás
Zágoni Balázs
> a filmkészítés buktatóiról
Timi, Iza és Annamari
> a "srác-fˆz˜k"
Szakáts István és Rarita
> világutazók
László Orth Hunor
> aki zenélni "krémesen" szeret
Karácsonyi Zsolt
> akit Lao-ce segített át a katonaságon
Szabó Attila
> az improvizőr







24 óra hírei 24 óra cikkei
HIRDETÉS